Kedves Testvérek!

Várunk az Új élet Krisztusban kurzuson, ahol Isten egy életre szóló ajándékkal vár személyesen Téged!

A hétvége témája a krisztusi örömhír dióhéjban: mitől vagyunk mi keresztények, azaz Krisztusra hasonlítók? De valójában mitől…!

Ez a kurzus neked szól, 

– ha keresztény vagy, de nem elégszel meg a vasárnapi jellegű kereszténységgel;
– ha jobban meg akarod ismerni Jézust;
– ha fel szeretnéd fedezni, mi az öröm Istenben;
– ha úgy érzed, lehúz a bűn;
– ha gyengének látod a hited;
– ha szeretnéd megtudni, mit jelent találkozni Isten Lelkével;
– ha magányos vagy keresztényként;
– ha még nem vagy (teljesen) Istené, és szeretnél Istennel egy új életet elkezdeni!

A hétvége előadásokból, imákból, énekekből, gyakorlatokból áll – nem csupán hallgatásból, hanem részvételből – hogy felfedezzük, mit készített nekünk Isten!

Gyere el, ha szeretnéd megtapasztalni:
• Milyen ajándékot szánt neked Isten?
• Isten valóban gyermekeként szeret-e?
• Miért nem tapasztalod mindig ezt?
• Kicsoda Jézus Krisztus?
• Miért fontos a hited? Mi a megtérés?
• Miért Úr Jézus?
• Ki az a Szentlélek?
• Miért lényeges a szerepe az életedben a közösségednek és az Egyháznak?

„Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” • Jn 2,5

Tanúságtétel: 

„Hatalmas élmény volt látni a csodákat testközelből, ahogy a Szentlélek átjárja a társaimat és engem is.” (Andris)

„Én már megtértként vettem részt a kurzuson, azonban Isten megerősítette bennem azt, hogy mennyire szükségem van rá és hogy ha ő nem él bennem, nincs életem.” (Benedek)

„Megtanultam Istent behívni az életembe. Most már nem csak látom, hanem vele élek. Hitem új formát, mélységet és tartalmat kapott!” (Eszter)

Kurzusigazgató: 

Jákovics Vilmos

Koordinátor: 

Gézavári Orsolya

Team további tagjai: 

A szászvári Pál iskolaközösség tagjai

Kezdés: 

2024. február 9., péntek 17.00 –

Befejezés: 

2024. február 11., vasárnap 15.00 –

Helyszín: Hagyományőrzők háza

3178 Varsány, Kossuth út 1/a.

Szécsényből tudunk segíteni a helyszínre utazásban.

Szállás: 

A kurzus bejárós, de bentlakásra is van lehetőség.

Az utazásban Szécsényből tudunk segíteni.

Szállás: 

A kurzus bejárós, de bentlakásra is van lehetőség.

Az utazásban Szécsényből tudunk segíteni.

Hozzájárulás: 

Teljes: 20 000 Ft, támogatott: 10 000 Ft.

Ez tartalmazza az étkezések és a helyszín díját és a kurzus technikai költségeit.

Igény esetén szállás: 12 000 Ft.

Ha anyagi gondod van, jelezd, pénzhiány miatt ne maradjon senki távol!

Jelentkezés és kapcsolat: 

Jelentkezni a jelentkezési oldalon leírtaknak megfelelően lehet. 
E-mailes jelentkezés esetén a kitöltött jelentkezési lapot szkennelve vagy le fényképezve erre a címre várjuk:

sziklalak.herencseny@gmail.com

Kérjük, jelentkezz időben! Csak akkor jelentkezz, ha a kurzuson végig jelen tudsz maradni!

Kérjük, hogy telefonszámot, vagy e-mail címet mindenképpen adj meg, hogy visszajelzést tudjunk adni a kurzussal kapcsolatosan. Ha visszajelzés nem érkezik hozzád, érdeklődj a határidő utáni napokban! Ha jelentkeztél, de valami miatt mégsem tudsz részt venni, kérünk, időben jelezd!

További információ:

Gézavári Orsolya
sziklalak.herencseny@gmail.com
+36 20 2525493

Jelentkezési határidő: 

2024. február 2., péntek

Jelentkezési lap: 

Letölthető a honlapról és csatolva is megtalálja.

Hozz magaddal: 

Saját Szentírást
Jegyzetfüzetet és tollat
Leginkább nyitott szívet

További információk: 

Gézavári Orsolya
sziklalak.herencseny@gmail.com
+36 20 2525493

1. Minden házszenteléskor azért könyörgünk, hogy ”Maradj velünk, Urunk”, mert szeretnénk érezni, tapasztalni az Úr jelenlétét, nem csak a templomban, hanem a házunkban is. Ez a hit, hogy nem vagyunk egyedül, megerősít és örömmel tölt el bennünket. A ház soha nem üres, mert betölti Isten Jelenléte. Ezért szenteljük meg a házakat.

2. A házszentelés egy újévi lelkesítő, jószándékot, egységet és szeretetet megújító családi áldás. Istenre bízzuk otthonunkat, éjjeli álmunkat, magunkat, gyermekeinket és szeretteinket újra, Isten gondviselésébe ajánljuk az újévben kibontakozódó élettörténetünket, melynek jó része az otthon falai között alakulgat és történik meg, tehát ez közösségi imádság is, hívő elcsendesülés.

3. Mivel hitünk nem magánügy, hiszen jelentős és jótékony következményei vannak saját életünkre és szeretetteink életére, vagy arra a “mikrotársadalomra”, amelyben élünk, a házszentelés egyben egy kifelé megvalósuló hitvallás is, és látható nyoma is marad az ajtófélfán: 20 + C (esetleg G) + M + B + 24 . Ez különleges jelentést és tartalmat hordoz, mégpedig Krisztus áldásának hitelesítését a lakás ezévi betérő vendégei előtt, amire az ezt nem ismerők biztosan rá is fognak kérdezni… A rövidítés értelme: Christus Mansionem Benedicat!, azaz “Krisztus áldja meg az otthont!” (mások a három bölcs, Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevének kezdőbetüihez ragaszkodnak).

4. Mivel a nem látható világ társadalma, a szellemi lények és fejedelemségek, jó és bukott angyalok is látják a házszentelés nyomait – persze nemcsak az ajtófélfán, hanem a szellemi világban is -, így a lakásszentelésnek van egy ördögűző vetülete is. Védelmet ad a lelki kísértésekkel szemben, tisztítja otthonunk életterét, egyfajta nagytakarítás a szellemi tartományban. Hivatalos ördögűzéskor is elvégzik.

5. Maga a szertartás kb negyed óra, a pap vagy a diákónus imákat mond, mi felelgetünk a kérdéseire, de ez nem igényel előképzettséget vagy speciális tudást. Majd szobáról szobára jár és meghinti az otthon minden részét szentelt vízzel.

Tehát: már tárcsázd is a papod, és kérj házszentelést, amit általában Vízkereszt idején (Szilveszter és Nagyböjt között) szoktak elvégezni.

Az összes reakció:

233Annamária Illésné Tóth, Szűcsné Csáti Franciska és további 231 ember

Kedves testvérek és nővérek,
az Úr adjon nektek békét!

Assisiből írunk nektek, ahol összegyűltünk, hogy Szeráfi Atyánkat ünnepeljük, és hogy megosszuk veletek azt a nagy kiváltságot, amit a szentatya a grecciói karácsony 800.
évfordulója alkalmából ajándékozott nekünk. Szent Ferenc úgy kívánt ott megemlékezni az Úr születéséről, hogy a jászoltól indult, hogy eljusson egészen az Eucharisztia ünnepléséig, ahol Krisztus jelenvalóvá lesz a kenyérben és a borban.
A centenárium során, 2023. április 17-én a következő kérést intéztük a szentatyához:
,,A hívek lelki megújulásának előmozdítása és a kegyelmi élet megerősítése érdekében azt kérjük, hogy Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepétől, 2023. december 8-tól kezdve Urunk templomi bemutatásának (az ünnep magyar neve Gyertyaszentelő Boldogasszony – ford. megj.) ünnepéig, 2024. február 2-ig az egész világon azokban a templomokban, amelyeket a ferences család tagjai tartanak fenn, a hívek, akik az ott felállított jászol előtt imádkoznak, a szokott feltételekkel teljes búcsút nyerhessenek, valamint a betegek és azok, akik fizikailag nem lehetnek jelen, szintén részesülhessenek a teljes búcsúban, felajánlva szenvedéseiket az Úrnak vagy jámbor cselekedetet végezve.”
Az apostoli penitenciárius jóváhagyta kérésünket, és megadta a felhatalmazást, hogy ezt a nyilvánosság előtt is kihirdessük.
Ezáltal valamennyi, a mi lelkipásztori gondozásunkban lévő templomban minden hívő számára lehetőség lesz
a szokásos feltételek mellett a teljes búcsú elnyerésére 2023. december 8. és 2024. február 2. között.
Kérjük, juttassátok el minden helyre ezt a ,,kiváltságot”, amely szépen illeszkedik abba a Szent Ferenc és az egyház között akkor kiépült különleges kapcsolatba, amelyben Ferenc teljes búcsút kért a pápától azok számára, akik meglátogatják a Porciunkulát.
Reméljük, hogy ez az egész ferences családban lehetőséget nyújt a közösség megélésére és a lelki megújulásra valamennyi testvér és nővér számára!

Frances Duncan OSF elnök IFC-TOR, Massimo Fusarelli OFM miniszter generális, Carlos Alberto Trovarelli OFM Conv. miniszter generális, Kauser Tibor OFS miniszter generális, Roberto Genuin OFM Cap. miniszter generális, Amando Trujillo Cano TOR miniszter generális

 (2024. január 7–14.)

LETÖLTÉS

Kedves Testvérek!

 A 2024-es Aliansz Imahétre január 7 – 14. között kerül sor. Szeretettel hívjuk és biztatjuk a testvéreket felekezetközi imaösszejövetelek szervezésére, megtartására, közös imádságra. Nemsokára megjelenik karácsonyi hírlevelünk, melyben az imahét programját – melyet az idén olasz testvéreink állítottak össze – is közzétesszük. Ennek témája – a Lausanne-i nyilatkozat 50. évfordulójához is csatlakozva (aminek megfogalmazásán John Stott és Billy Graham is részt vett) – a nagy missziós parancs betöltése lesz. A Lausanne-i Nyilatkozat szövege itt található:

Lausanne-i Nyilatkozat

Bevezetés Mi, Jézus Krisztus egyházának több mint 150 nemzetből való tagjai, a Lausanne-i Nemzetközi Világevangelizációs Kongresszus résztvevői magasztaljuk Istent a hatalmas üdvösségért, és örvendezünk abban a közösségben, amelyben Ő részesített bennünket magával és egymással. Az, ahogy Isten e jelenlegi korban cselekszik, mélyen érint bennünket, a kudarcainkon keresztül bűnbánatra indít, és arra hív, hogy az evangelizáció…

Bevezetés

Mi, Jézus Krisztus egyházának több mint 150 nemzetből való tagjai, a Lausanne-i Nemzetközi Világevangelizációs Kongresszus résztvevői magasztaljuk Istent a hatalmas üdvösségért, és örvendezünk abban a közösségben, amelyben Ő részesített bennünket magával és egymással. Az, ahogy Isten e jelenlegi korban cselekszik, mélyen érint bennünket, a kudarcainkon keresztül bűnbánatra indít, és arra hív, hogy az evangelizáció befejezetlen feladatát újra magunkénak érezve folytassuk azt. Hisszük, hogy az evangélium valóban jó hír Istentől az egész világ számára. Kegyelme arra sarkall minket, hogy Krisztusnak engedelmeskedve hirdessük az üdvösség útját az egész emberiségnek és minden népet az Ő tanítványává tegyünk. Ezért most szeretnénk megerősíteni hitünket és elhatározásunkat, valamint nyilvánossá tenni eme elköteleződésünket.

1.) Isten célja

Megerősítjük hitünket az egy, örökkévaló Istenben, aki a világ Teremtője és Ura, Atya, Fiú és Szentlélek, aki minden dolgot az Ő akaratának elhatározása szerint kormányoz. Ő hívta ki népét a világból, éspedig Önmagáért, majd Ő küldte vissza népét a világba, hogy királyságát terjessze, Krisztus testét építse, és hogy az Ő nevét dicsőítse és magasztalja. Szégyenkezve valljuk meg, hogy gyakran megtagadtuk elhívásunkat, és nem teljesítettük küldetésünket, vagy azért, mert túlzottan is alkalmazkodtunk a világhoz, vagy pedig azért, mert teljesen kivonultunk belőle.  Mégis örülünk annak, hogy az evangélium – még akkor is, ha földi edények hordozzák is azt, – még mindig drága kincs. Ahhoz, hogy ezt a kincset a Szentlélek erejében ismertté tegyük, újból e feladatnak szenteljük magunkat.

(Ézs. 40:28; Mt. 28:19; Ef. 1:11; ApCsel 15:14; Jn. 17:6, 18; Ef. 4:12; 1 Kor. 5:10; Róm. 12:2; 2 Kor. 4:7)

2.) A Szentírás tekintélye

Megerősítjük mind az ószövetségi, mind az újszövetségi Szentírás maga teljességében való isteni ihletettségét, igazságát és tekintélyét. Ez Isten egyetlen írott igéje, és mint ilyen, minden állításában mentes a tévedésektől, továbbá a hit és az élet dolgában az egyetlen tévedhetetlen mérce. Megerősítjük ugyanakkor azt is, hogy Isten Igéjének ereje képes az üdvösség célját beteljesíteni. A Biblia üzenetének címzettjei közé tartozik minden férfi és nő, hiszen Istennek Krisztusban és a Szentírásban megjelenő kinyilatkoztatása állandó és örök. E kinyilatkoztatáson keresztül a Szentlélek a mai napig szól; megvilágosítja Isten embereinek elméjét – akármilyen kultúrához tartozzanak is –, hogy a saját szemükkel legyenek képesek mindig újonnan felismerni az igazságot. Ezáltal tárja fel a Szentlélek egyre inkább az egész egyház számára Isten sokszínű bölcsességét.

(2 Tim. 3:16; 2 Pét. 1:21; Jn. 10:35; Ézs. 55:11; 1 Kor. 1:21; Róm. 1:16, Mt. 5:17,18; Júd. 3; Ef. 1:17,18; 3:10,18)

3.) Jézus egyedülálló és egyetemes volta

Megerősítjük, hogy csak egyetlen Megváltó és csak egyetlen evangélium létezik, bár az evangelizáció mikéntjére vonatkozóan számtalan szemléletmódról beszélhetünk. Habár tisztában vagyunk azzal, hogy mindenki rendelkezik Istenről valamiféle ismerettel a természetben megjelenő általános kijelentés révén, de tagadjuk, hogy ez bárkit is megmenthetne, mivel az emberek az igazságot igazságtalanságukkal elnyomják. Ugyanígy elutasítunk mindenféle szinkretizmust és minden olyan párbeszédet, amely előfeltételezi, hogy Jézus más vallásokon és ideológiákon keresztül hasonlóképpen szólhat. Jézus Krisztus, aki egyszerre valódi ember és valódi isten, az, aki egyedüli váltságdíjként önmagát adta a bűnösökért, az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között. Nincs más név, amely által üdvösségünk lehetne. Minden ember pusztulásba rohan a bűnei miatt, de Isten, mivel mindenkit szeret, nem akarja, hogy bárki elvesszen. Azt akarja, hogy mindenki bűnbánatra jusson. Azonban azok, akik elutasítják Krisztust, visszautasítják egyben az üdvösséggel járó örömöt is, és magukat ítélik Istentől való örök elszakadásra. Amikor azt hirdetjük, hogy Jézus „a világ megváltója”, nem azt állítjuk, hogy végül mindenki elnyeri szabadítást, vagy automatikusan nyeri azt el, még kevésbé azt, hogy minden vallás a Krisztusban való üdvösséget kínálja. Hanem azt, hogy Isten szeretetét egy olyan világban kell hirdetnünk, amelyben mindenki bűnös, és hogy mindenkit fel kell szólítanunk arra, hogy bűneit bánva és hitét Krisztusba vetve, szívből fakadó, személyes elköteleződéssel Jézus Krisztust mint Megváltóját és Urát fogadja el. Jézus Krisztus minden más név fölé emeltetett; kívánjuk látni azt a napot, amikor minden térd meghajlik előtte és minden nyelv vallja, hogy Ő az Úr.

(Gal. 1:6-9; Róm. 1:18-32; 1 Tim. 2:5,6; ApCsel 4:12; Jn 3:16-19; 2 Pét. 3:9; 2 Thess. 1:7-9; Jn. 4:42; Mt. 11:28; Ef. 1:20,21; Fil. 2:9-11)

4.) Az evangelizáció természete

Evangelizálni azt jelenti, hogy a jó hírt továbbadjuk: azt, hogy Jézus Krisztus az írások szerint meghalt a bűneinkért, feltámadt a halálból, mindenkinek megbocsátja a bűneit és megadja a Lélek felszabadító ajándékát, aki bűnbánatot tart és hitét belé veti. Keresztyén jelenlétünk a világban nélkülözhetetlen az evangelizációhoz, ahogy az olyan jellegű párbeszéd is, amelynek célja, hogy együttérző odafigyeléssel megértsük a másikat. Maga az evangelizáció azonban nem más, mint a történelmi, bibliai Krisztus, mint Megváltó és Úr azon célból való hirdetése, hogy meggyőzze az embereket afelől, hogy személyesen Hozzá menjenek, és így Istennel megbéküljenek. Az, aki az evangélium hívó szavát hirdeti, nem hallgathatja el, hogy mi a tanítványság ára. Jézus mindenkit, aki követni akarja őt, továbbra is arra hív, hogy tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és vállalja fel új közösségét. Az evangelizáció eredményei közé tartozik úgy a Krisztusnak való engedelmesség, ahogy az egyházába való betagozódás és a világban való felelősségteljes szolgálat is.

(1 Kor. 15:3,4; ApCsel 2: 32-39; Jn 20:21; 2 Kor. 1:23; 2 Kor. 4:5; 5:11,20; Lk 14:25-33; Mk 8:34; ApCsel 2:40,47; Mk 10:43-45)

5.) A keresztyének szociális felelőssége

Megerősítjük, hogy Isten minden embernek egyszerre Teremtője és Bírája. Ezért tolmácsolnunk kell Isten aggodalmát a társadalmi igazságossággal és megbékéléssel, valamint a férfiak és nők bármilyen típusú elnyomásával kapcsolatosan. Mivel az emberek Isten képmására teremtettek, minden emberi lény – fajtól, bőrszíntől, vallástól, kultúrától, társadalmi osztálytól, nemtől, életkortól függetlenül – veleszületett, benső méltósággal rendelkezik. Ezt tiszteletben kell tartani, támogatni kell, és nem szabad kihasználni. Itt is kifejezzük bűnbánatunkat: egyrészt azért, mert az előbbieket elhanyagoltuk, másrészt azért, mert az evangelizációra és a társadalmi felelősségvállalásra sokszor úgy tekintettünk, mint amelyek egymást kölcsönösen kizárják. Habár az embertársainkkal való megbékélés nem tehető egyenlővé az Istennel való megbékéléssel, és a szociális cselekvés nem egyenlő az evangelizációval, ahogy a politikai szabadság sem az üdvösséggel, mindazonáltal megerősítjük, hogy mind az evangelizáció, mind a politikai-társadalmi szerepvállalás hozzátartozik a keresztyének kötelességéhez. Mindkettő szükséges kifejeződése ugyanis a felebarátaink iránti szeretetünknek és Jézus Krisztus irányában tanúsított engedelmességünknek, továbbá az Istenről és az emberről szóló tanításunknak. Az üdvösség üzenete magában foglalja az elidegenedés, az elnyomás és a diszkrimináció minden formájának elutasítását is. Nem szabad félnünk attól, hogy a gonoszt és az igazságtalanságot leleplezzük, bármilyen formában is jelenjenek meg. Amikor az emberek Jézus Krisztust elfogadják, újjászületve bemennek az Ő országába. Nem csak arra kell törekedniük, hogy Krisztus igazságát kiábrázolják, felmutassák, hanem arra is, hogy azt egy igazságtalan világban terjesszék. Az üdvösségnek, amelyet hirdetünk, teljesen át kell alakítania minket, beleértve a személyes és társadalmi felelősségünket is. A cselekedetek nélküli hit halott.

(ApCsel 17:26,31; 1Móz. 18:25; Ézs. 1:17; Zsolt. 45:7; 1Móz. 1:26,27; Jk. 3:9; 3Móz. 19:18; Lk 6:27,35; Jk. 2:14-26; Jn. 3:3,5; Mt. 5:20; 6:33; 2 Kor. 3:18; Jk 2:20)

6.) Egyház és evangelizáció

Megerősítjük, hogy Krisztus elküldte az Ő megváltott népét a világba, úgy, ahogy az Atya Őt is elküldte. Ez megköveteli a részünkről, hogy hasonló eltökéltséggel, magunkat odaáldozva menjünk ki mi is a világba. Ki kell törnünk az egyházi elszigeteltségünkből és jelen kell lennünk a nem keresztyén társadalomban. Az egyház önfeláldozó szolgálatának küldetésében az evangelizáció elsődleges szerepet tölt be. A világ evangelizációja megköveteli, hogy az egész egyház az evangélium egészét az egész világra elvigye. Az egyház Isten kozmikus tervének középpontjában helyezkedik el, és az Isten által kijelölt eszköz az evangélium terjesztésére. De magát a keresztet hirdető egyházat is a keresztnek kell jellemeznie. Ha elárulja az evangéliumot, vagy híján van az Istenben való élő hitnek, az emberek iránt érzett szeretetnek, a becsületességnek és a lelkiismeretességnek, akkor az evangelizációt akadályozó tényezővé fog válni. Az egyház sokkal inkább Isten népének közössége, mintsem intézmény, és nem azonosítható egy konkrét kultúrával sem, sem társadalmi vagy politikai rendszerrel, vagy bármilyen emberi ideológiával.

(Jn 17:18; 20:21; Mt. 28:19,20; ApCsel 1:8; 20:27; Ef. 1:9,10; 3:9-11; Gal. 6:14,17; 2 Kor. 6:3,4; 2 Tim. 2:19-21; Fil. 1:27)

7.) Együttműködés az evangelizációban

Megerősítjük, hogy Isten célja az egyház igazságban való látható egysége. Az evangelizáció egységet követel tőlünk, mert ahogy az egység megerősíti tanúságtételünket, úgy annak hiánya aláássa a megbékélés evangéliumát. Elismerjük azonban, hogy a szervezeti egység számos olyan formát ölthet, és nem feltétlenül viszi előre az evangelizáció ügyét. Mégis, nekünk, akik ugyanabban a bibliai hitben osztozunk, a legteljesebb egységben kell lennünk a közösség, a szolgálat és a tanúságtétel terén. Megvalljuk, hogy bizonyságtételünket olyakor bűnös individualizmus és szükségtelen rutin akadályozza. Ígéretet teszünk arra, hogy mélyebb egységre törekszünk az igazságban, az Isten-imádatban, a megszentelődésben és a küldetésben egyaránt. Buzgón támogatjuk a regionális és funkcionális együttműködés létrejöttét az egyház küldetésének előmozdítása, a stratégiai tervezés, egymás kölcsönös ösztönzése, valamint erőforrásaink és tapasztalataink megosztása céljából.

(Jn 17:21,23; Ef. 4:3,4; Jn 13:35; Fil. 1:27; Jn 17:11-23)

8.) Egyházak összefogása az evangelizációban

Örülünk, hogy a misszió új korszakába léptünk. A nyugati missziók domináns szerepe egyre inkább eltűnik. Isten a fiatalabb egyházakban hívja életre a világevangelizáció új és nagyszerű erőforrásait, így bizonyítva, hogy az evangelizáció felelősségét az egész Krisztus-test viseli. Ezért minden egyháznak fel kell tennie Istennek – és magának is – a kérdést, hogy mit kell tenniük annak érdekében, hogy egyrészt elérjék a saját területükön lévőket, másrészt ahhoz, hogy misszionáriusokat küldjenek a világ más részeibe. A misszióval kapcsolatos felelősségünk és szerepünk mindig felülvizsgálatra szorul. Így az egyházak közötti partneri viszony egyre inkább javulni fog, és Krisztus egyházának univerzális jellege egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Hálát mondunk Istennek azokért a szervezetekért is, amelyek a bibliafordítások, a teológiai oktatás, a tömegmédia, a keresztyén irodalom, az evangelizáció, a misszió, az egyházi megújulások terén vagy más területeken fáradoznak. Nekik is állandó önvizsgálatra van szükségük ahhoz, hogy lássák, vajon tevékenységükkel továbbra is az egyház küldetését szolgálják-e.

(Róm. 1:8; Fil. 1:5; 4:15; ApCsel 13:1-3, 1 Thess. 1:6-8)

9.) Az evangelizáció feladatának sürgőssége

Több mint 2,7 milliárd embernek – amely több mint az egész emberiség kétharmada – el kell vinnünk még az evangéliumot. Szégyelljük magunkat, hogy ezt elhanyagoltuk. Állandó szemrehányás ez számunkra, ahogy az egész egyház számára is. Most azonban a világ számos részén soha nem tapasztalt hajlandóságot látunk az Úr Jézus Krisztus elfogadására. Meggyőződésünk, hogy itt az ideje annak, hogy az egyházak, és konkrét egyházakhoz nem köthető keresztyén szervezetek komolyan elkezdjenek imádkozni azok üdvösségéért, akiket eddig még nem sikerült elérniük, és hogy új erőfeszítéseket tegyenek a világ-evangelizáció érdekében. A külföldi misszionáriusok számának és a misszióra fordított költségeknek korlátozása néha szükséges lépés lehet egy olyan ország esetében, ahová már eljutott az evangélium, éspedig azért, hogy előmozdítsa a nemzeti egyház önálló növekedését, illetve hogy erőforrásokat szabadítson fel azon területek misszionálására, ahová még nem jutott el az evangélium. A misszionáriusoknak még szabadabban kell mozogniuk mind a hat kontinensen az alázatos szolgálat szellemében. A cél az, hogy minden rendelkezésre álló eszközt – olyan gyorsan, milyen gyorsan csak lehet – felhasználjunk annak érdekében, hogy mindenkinek lehetősége legyen meghallani, megérteni és befogadni az evangéliumot. Nem reménykedhetünk abban, hogy ezt a célt áldozatok nélkül elérhetjük. Mindannyian megrendültünk látva milliók szegénységét, és mindannyiunkat felkavart, amikor láttuk ennek okát, az igazságtalanságot. Akik a keresztyének között jólétben élünk, kötelességünkként fogadjuk el, hogy egyszerű életstílust képviselünk annak érdekében, hogy bőkezűbben hozzájárulhassunk mind mások helyzetének enyhítéséhez, mind az evangélium terjedéséhez.

(Jn 9:4; Mt. 9:35-38; Róm. 9:1-3; 1 Kor. 9:19-23; Mk 16:15; Ézs. 58:6,7; Jak. 1:27; 2:1-9; Mt. 25:31-46; ApCsel 2:44,45; 4:34,35)

10.) Evangelizáció és kultúra

A világ evangelizálását célul kitűző módszerek fejlődése fantáziadús, úttörő modelleket igényel. Az eredmény Isten vezérlete alatt nem lehet más, mint Krisztusban mélyen gyökerező és a kultúrához szorosan kapcsolódó gyülekezetek alakulása. A kultúrát mindig meg kell vizsgálni és meg kell ítélni a Szentírás mércéje alapján. Mivel a férfiak és a nők Isten teremtményei, kultúrájuk egyes részeiben számos szépség és jóság rejtőzhet. Mivel azonban elbuktak, mindet megfertőzte a bűn, sőt némely kultúrák egyenesen démonizálttá váltak. Az evangélium egyik kultúrát sem részesíti előnyben és egyiket sem tekinti felsőbbrendűnek a többinél. Ezzel szemben mindegyiket megítéli, éspedig az igazságról és az igazságosságról vallott saját mércéje alapján, így minden kultúrával szemben abszolút etikai követelményeket támaszt. Az evangéliumhoz túl gyakran társítottak idegen kultúrát, az egyházak pedig olykor inkább az adott kultúrához ragaszkodtak, mintsem a Szentíráshoz. Krisztus evangélistáinak alázatosan törekedniük kell arra, hogy megüresítsék magukat, anélkül, hogy személyiségüket feladnák, azért, hogy képesek legyenek mások szolgáivá válni. Az egyházaknak pedig törekedniük kell arra, hogy – Isten dicsőségére – átalakítsák és gazdagítsák az adott kultúrát.

(Mk 7:8,9,13; 1 Móz. 4:21,22; 1 Kor. 9:19-23; Fil. 2:5-7; 2 Kor. 4:5)

11.) Képzés és gyülekezetvezetés

Megvalljuk, hogy sokszor a gyülekezetnövekedés hajszolásának ára volt; az, hogy elmulasztottuk elmélyíteni a gyülekezetben az evangéliumot, az evangelizációt pedig leválasztottuk a keresztyén hitre való nevelésről. Azt is megvalljuk, hogy missziós küldetéseink közül néhány túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy ösztönözzük és felkészítsük arra az adott nemzet vagy nép őshonos vezetőit, hogy vállalják az őket jogosan megillető felelősséget. Ugyanakkor elkötelezettek vagyunk az önállóság elve iránt, miszerint minden gyülekezetnek helybéli vezetőkre van szüksége, akik keresztyén elvek szerint gyakorolják a vezetést – nem uralkodva, hanem szolgálatnak tekintve azt. Felismertük, hogy milyen nagy szükség van a teológiai oktatás fejlesztésére, különösen is az egyházi/gyülekezeti vezetők számára. Minden nemzeten és kultúrán belül hatékony képzést kell biztosítani a lelkipásztorok és a laikusok számára a hitre való tanítás, a tanítványképzés, az evangelizáció, a keresztyén nevelés és szolgálat terén. Ezeknek a képzési programoknak nem szabad sztereotípiáktól hemzsegő, sablonos módszertanra támaszkodniuk, hanem kreatív helyi kezdeményezéseknek kell lenniük, amelyeket bibliai mérce szerint kell kidolgozni.

(Kol. 1:27,28; ApCsel 14:23; Tit. 1:5,9; Mk 10:42-45; Ef. 4:11,12)

12.) Szellemi hadviselés

Hisszük, hogy szüntelen lelki hadviselést kell folytatunk a gonoszság fejedelmeivel és hatalmaival szemben, akik megpróbálják megdönteni az egyházat és megpróbálják megakadályozni abbéli feladatában, hogy eljuttassa az evangéliumot a föld végső határáig. Elismerjük, hogy szükséges felvérteznünk magunkat Isten fegyverzetével, és hogy ezt a harcot az igazság és az imádság fegyvereivel kell megvívnunk. Az ellenségeink tevékenységét ugyanis nem csak az egyházon kívüli hamis ideológiákban figyelhetjük meg, hanem az egyházon belül is, amikor más evangéliumot hirdetnek a Szentírást kiforgatva és az embert állítva Isten helyére. Éberségre és tisztánlátásra van szükségünk, hogy megóvjuk a bibliai evangéliumot.  Tisztában vagyunk azzal, hogy mi magunk sem vagyunk mindenkor védettek a gondolatainkban és cselekedeteinkben rejlő világiassággal szemben; sokszor megadjuk magunkat a szekularizmusnak. Egy konkrét példát említve: ugyan lényegesek és értékesek a gyülekezet – mind számszerű, mind spirituális – növekedésével kapcsolatos, körültekintő tanulmányok, sokszor mégsem vettük őket tekintetbe. Máskor azon vágyakozásunktól vezérelve, hogy pozitívan válaszoljanak az evangéliumra, kompromittáltuk az üzenetet, miközben a hallgatóinkat különféle technikákat alkalmazva manipuláltuk, így gyakorolva nyomást rájuk. Nagyon nagy hangsúlyt helyeztünk statisztikákra, és talán tisztességtelenül használtuk fel őket. Mindez egyszerűen nem volt más, mint világias cselekedet. Az egyháznak a világban kell léteznie, de a világ nem uralhatja az egyházhat.

(Ef. 6:12; 2 Kor. 4:3,4; Ef. 6:11,13-18; 2 Kor. 10:3-5; 1 Ján 2:18-26; 4:1-3; Gal. 1:6-9; 2 Kor. 2:17; 4:2; Ján 17:15)

13.) Szabadság és üldöztetés

Minden egyes kormányzat Isten által kijelölt kötelessége, hogy biztosítsa a béke, az igazságosság és a szabadság feltételeit, amelyek között az egyház engedelmeskedhet Istennek, szolgálhatja Urát, Jézus Krisztust, és amelyben mindenféle korlátozás nélkül hirdetheti az evangéliumot. Ezért imádkozunk a nemzetek vezetőiért, és felszólítjuk őket arra, hogy garantálják a gondolati és lelkiismereti szabadságot, valamint a vallás gyakorlásának és hirdetésének a szabadságát – az Isten akaratával összhangban és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltak szerint. Emellett együttérzésünkről biztosítjuk mindazokat, akiket igazságtalanul bebörtönöztek, különösen is azon testvéreinket, akik az Úr Jézus melletti bizonyságtételükért szenvednek. Ígéretet teszünk arra, hogy imádkozni és munkálkodni fogunk a szabadságukért. Ugyanakkor – látva testvéreink helyzetét, – nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Isten segít nekünk, hogy az igazságtalansággal szembeszálljunk, hogy az evangéliumhoz hűek maradjunk, akármibe is kerüljön ez számunkra. Nem feledkezünk meg Krisztus figyelmeztetéséről sem, miszerint az üldöztetés elkerülhetetlen.

(1 Tim. 1:1-4, ApCsel 4:19; 5:29; Kol. 3:24; Zsid. 13:1-3; Lk 4:18; Gal. 5:11; 6:12; Mt. 5:10-12; Ján 15:18-21)

14.) A Szentlélek ereje

Hiszünk a Szentlélek erejében. Az Atya azért küldte el az Ő Lelkét, hogy bizonyságot tegyen a Fiáról; e nélkül a mi bizonyságtételünk hiábavaló. A bűn felismerése, a Krisztusba vetett hit, az újjászületés és a hitben való növekedés mind a Szentlélek munkája. Továbbá a Szentlélek misszionáló lélek. Ezért az evangelizációnak spontán módon a Lélekkel betöltekezett egyházból magából kell fakadnia. Az az egyház, amely nem folytat missziót, önmagának mond ellent, és kioltja a Lelket. Az egész világra kiterjedő evangelizáció csak akkor válik reális lehetőséggé, ha a Szentlélek megújítja az egyházat igazságban, bölcsességben, hitben, szentségben, szeretetben és erőben. Ezért felszólítunk minden keresztyént, hogy imádkozzon azért, hogy Isten szuverén Lelke hasonlóképpen meglátogassa az ő egyházát is, hogy annak minden gyümölcse megjelenjen Isten embereinek az életében, és hogy minden ajándéka Krisztus testét gazdagíthassa. Csak ekkor válik majd az egész egyház alkalmas eszközzé az Ő kezében, amely által végre az egész világ meghallja majd az Ő hangját

(1 Kor. 2:4; Ján 15:26;27; 16:8-11; 1 Kor. 12:3; Ján 3:6-8; 2 Kor. 3:18; Ján 7:37-39; 1 Thess. 5:19; ApCsel 1:8; Zsolt. 85:4-7; 67:1-3; Gal. 5:22,23; 1 Kor. 12:4-31; Róm. 12:3-8)

15.) Krisztus eljövetele

Hisszük, hogy Jézus Krisztus személyesen, látható módon hatalommal és dicsőséggel fog visszatérni, hogy bevégezze megváltását és ítéletet tartson. Az eljövetelére vonatkozó ígéret további ösztönzést jelent az evangelizációval kapcsolatban, hiszen – emlékezve az Ő szavára – az evangéliumot először minden nemzet számára hirdetnünk kell. Hisszük, hogy Krisztus mennybemenetele és visszatérése közötti közbülső időszakban Isten népének teljesítenie kell a küldetését, és nincs joga ahhoz, hogy e tevékenységével az idők vége előtt felhagyjon. Emlékszünk az Úr figyelmeztetéseire, hogy hamis krisztusok és hamis próféták támadnak majd, akik az antikrisztus előfutárai lesznek. Ezért büszke, túlzottan is magabiztos, utópisztikus álmodozásnak tartjuk és elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint az emberek a földön felépíthetnék Isten országát. Keresztyénként abban bízunk, hogy Isten beteljesíti majd az Ő országát. Reménységgel tekintünk arra a napra, amikor meglátjuk az új eget és az új földet, amelyben az igazság lakozik majd és ahol Isten uralkodik örökké. Addig is újra odaszánjuk magunkat Krisztus és az embertársaink szolgálatára, örömteli engedelmességben egész életünkben.

(Mk 14:62; Zsid. 9:28; Mk 13:10; ApCsel 1:8-11; Mt. 28:20; Mk 13:21-23; 1 Ján 2:18; 4:1-3; Lk 12:32; Jel. 21:1-5; 2 Pét. 3:13; Mt. 28:18)

Összegzés

Hitünk és elhatározásunk fényében ünnepélyesen megfogadjuk Isten és egymás előtt, hogy együtt fogunk imádkozni, gondolkozni és dolgozni az egész világ evangelizálásáért. Felhívunk mindenkit, hogy csatlakozzon hozzánk. Isten legyen segítségünkre az Ő kegyelmével az Ő dicsőségére, hogy hűségesek tudjunk maradni a fogadalmunkhoz! Ámen, Halleluja!

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Lektorálta: Nyári Attila

https://lausanne.org/hu/lausanne-i-nyilatkozat/lausanne-i-nyilatkozat

 A Lausanne-i Nyilatkozat cikkelyeiről szóló elmélkedések imádságra és bűnvallásra hívnak. Íme a program:

 1. nap: A Szentháromság egy Isten ünneplése (1. cikkely)

2. nap: Rábízni magunkat Isten Igéjére és alárendelni magunkat tekintélyének (2. cikkely)

3. nap: Jézus Krisztus az egyetlen (3. cikkely)

4. nap: Az evangélium hirdetése holisztikus módon (4–5. és 10–11. cikkelyek)

5. nap: Együtt a misszióban (6–9. cikkely)

6. nap: A tanítványság és a misszió ára (12–13. cikkely)

7. nap: Türelmes kitartás (14–15. cikkely)

8. nap: Előre a nagy misszióparancs teljesítésére – Lausanne-tól (1974) Szöulig (2024)

 Az országos nyitóalkalmat az idén Szombathelyen tartjuk. Ezzel együtt arra bátorítjuk a testvéreket, hogy vasárnaptól – vasárnapig, a hét minden napján gyüljünk össze lakókörnyezetünk egy-egy templomában, imaházában és együtt, egy szívvel imádjuk Urunkat, Istenünket és imádkozzunk a krisztusi egység megvalósulásáért és az evangélium hirdetéséért – és cselekedjünk ennek megfelelően a Szentlélek vezetése szerint egész életünk folyamán…

2023. december 26., kedd

A dokumentum bemutatása

Ez a nyilatkozat több olyan kérdéssel foglalkozik, amelyek az elmúlt években kerültek a Dikasztérium elé. A dokumentum előkészítése során a Dikasztérium – ahogyan az már megszokott – szakértőkkel konzultált, gondos megfogalmazási folyamatot folytatott, és a szöveget a Dikasztérium Doktrinális Szekciójának gyűlésén megvitatta. Ez idő alatt a dokumentumot a Szentatyával is megvitatták. Végül a nyilatkozat szövegét a Szentatya elé terjesztették felülvizsgálatra, aki aláírásával jóváhagyta azt.
Miközben a dokumentum tárgyát tanulmányozták, ismerté vált a Szentatya néhány bíboros dubiájára adott válasza is. Ez a válasz fontos pontosításokat adott ehhez az elmélkedéshez, és meghatározó elemet jelent a Dikasztérium munkája szempontjából. Mivel „a Római Kúria elsősorban eszköz Péter utódának szolgálatában” (Praedicate Evangelium apostoli konstitúció, II, 1), munkánknak az Egyház örök tanításának megértése mellett elő kell segítenie a Szentatya tanításának befogadását.
A Szentatya fent említett, két bíboros dubiájára adott válaszához hasonlóan ez a nyilatkozat is szilárdan kitart az Egyház hagyományos tanítása mellett a házasságról, és nem enged meg semmiféle liturgikus rítust vagy liturgikus rítushoz hasonló áldást, amely zavart okozhat. E dokumentum értéke azonban abban áll, hogy sajátos és innovatív hozzájárulást nyújt az áldások lelkipásztori értelmezéséhez, lehetővé téve az áldások klasszikus értelmezésének kiszélesítését és gazdagítását, amely szorosan kapcsolódik a liturgikus szemlélethez. Egy ilyen teológiai reflexió, amely Ferenc pápa pasztorális látásmódján alapul, valódi fejlődést jelent ahhoz képest, amit eddig az áldásokról a Tanítóhivatal és az Egyház hivatalos szövegei mondtak. Ez magyarázza, hogy a szöveg miért „nyilatkozat” formájában kerül kiadásra.
Pontosan ebben az összefüggésben érthető meg a szabálytalan helyzetű párok és az azonos nemű párok megáldásának lehetősége anélkül, hogy hivatalosan legitimálnánk státuszukat, vagy bármilyen módon megváltoztatnánk az Egyház örök tanítását a házasságról.
Ez a nyilatkozat egyben tisztelgés is Isten hűséges népe előtt, akik az Úr irgalmába vetett mély bizalom oly sok gesztusával imádják az Urat, és akik ebben a bizalomban állandóan az Anyaszentegyház áldását kérik.

Víctor Manuel Card. FERNÁNDEZ
prefektus

Bevezetés

    1. Isten hűséges népének könyörgő bizalma megkapja az áldás ajándékát, amely Krisztus Szívéből az ő Egyházán keresztül árad. Ferenc pápa ezt az időszerű emlékeztetőt ajánlja:
„Isten nagy áldása Jézus Krisztus, Isten nagy ajándéka az ő Fia, aki áldás az egész emberiség számára, mindannyiunkat üdvözítő áldás. Ő az örök Ige, akivel az Atya megáldott bennünket akkor, «amikor még bűnösök voltunk» (Róm 5,8), mondja Szent Pál: testté tett Ige, aki feláldozta magát értünk a kereszten.”^1.
    2. Egy ilyen nagy és vigasztaló igazságon felbuzdulva ez a Dikasztérium több hivatalos és nem hivatalos jellegű kérdést is fontolóra vett az azonos nemű párok megáldásának lehetőségével kapcsolatban, és – Ferenc pápa atyai és pasztorális megközelítésének fényében
– új magyarázatokat kínál a Responsum ad dubium² kapcsán, amelyet a Hittani Kongregáció 2021. február 22-én tett közzé.
    3. A fent említett Responsum számos és változatos reakciót váltott ki: egyesek üdvözölték a dokumentum egyértelműségét és az egyház örök tanításával való összhangját; mások nem osztották a kérdésre adott negatív választ, vagy nem tartották elég világosnak a válasz megfogalmazását és a mellékelt magyarázó jegyzetben szereplő indoklást. Hogy az utóbbi reakcióra testvéri szeretettel válaszoljunk, időszerűnek látszik, hogy újra elővegyük a témát, és olyan látásmódot kínáljunk, amely a tanbeli és a lelkipásztori szempontokat koherens módon vonja össze, mert „a doktrína mindenfajta tanításának az evangéliumhirdető olyan magatartásában kell megvalósulnia, amely a közelséggel, a szeretettel és a tanúságtétellel felébreszti a szív ragaszkodását”³.

I. Az áldás a házasság szentségében

    4. Ferenc pápa nemrégiben adott válasza a két bíboros által feltett öt kérdés közül a másodikra⁴ lehetőséget kínál arra, hogy ezt a kérdést tovább vizsgáljuk, különösen annak lelkipásztori vonatkozásaiban. El kell kerülni, hogy „olyasmit, ami nem házasság, házasságként ismerjenek el.”⁵ Ezért megengedhetetlenek azok a szertartások és imák, amelyek zavart kelthetnek a házasság fogalma – amely „egy férfi és egy nő kizárólagos, stabil és felbonthatatlan, természetesen a gyermeknemzésre nyitott egyesülése”⁶ – és az ezzel ellentétes dolgok között. Ez a meggyőződés a házasságról szóló örökérvényű katolikus tanításon alapul; a szexuális kapcsolatok csak ebben az összefüggésben találják meg természetes, megfelelő és teljesen emberi értelmüket. Az Egyház tanítása ebben a kérdésben továbbra is szilárd.
    5. A házasságnak ezt a felfogását kínálja az Evangélium is. Ezért az Egyháznak joga és kötelessége, hogy az áldások alkalmával elkerüljön minden olyan rítust, amely ellentmond ennek a meggyőződésnek, vagy zavart okozhat. Ezt jelenti a Hittani Kongregáció Responsuma is, amely kimondja, hogy az Egyháznak nincs hatalma áldást osztani az azonos nemű személyek egyesüléseire.
    6. Hangsúlyozni kell, hogy a házasság szentségének szertartásában ez nem akármilyen áldásra vonatkozik, hanem a felszentelt szolgálattevőnek fenntartott gesztusra. Ebben az esetben a felszentelt szolgálattevő által adott áldás közvetlenül egy férfi és egy nő sajátos egyesüléséhez kötődik, akik beleegyezésükkel kizárólagos és felbonthatatlan szövetséget kötnek. Ez a tény lehetővé teszi számunkra, hogy rávilágítsunk arra a veszélyre, hogy a bármely más egyesülésre adott áldást összetéveszthetjük a házasság szentségéhez tartozó szertartással.

II. A különböző áldások jelentése

      7. A Szentatya fent említett válasza arra hív minket, hogy tágítsuk és gazdagítsuk az áldások jelentését.
    8. Az áldások a legelterjedtebb és legfejlődőbb szentségek közé tartoznak. Valójában arra vezetnek bennünket, hogy megragadjuk Isten jelenlétét az élet minden eseményében, és emlékeztetnek arra, hogy az ember a teremtett dolgok használatában is arra van meghívva, hogy keresse Istent, szeresse és hűségesen szolgálja őt.⁷ Ezért az áldások címzettjei: az emberek; az istentisztelet és az áhítat tárgyai; a szent képek; az élet, a munka és a szenvedés helyei; a föld és az emberi munka gyümölcsei; és minden teremtett valóság, amely visszautal a Teremtőre, dicsérve és áldva őt szépségével.

Az áldás rítusának liturgikus jelentése

    9. Szigorúan liturgikus szempontból az áldás megköveteli, hogy amit megáldanak, az megfeleljen Isten akaratának, ahogyan azt az Egyház tanítása kifejezi.
    10. Az áldásokat valóban a hit alapján ünnepeljük, és Isten dicséretére és népe lelki javára rendeljük. Amint az Áldások könyve kifejti, „Hogy pedig ez minél világosabban megmutatkozzék, az Egyház ősi hagyománya szerint az áldásformák arra irányulnak, hogy elsősorban Istent dicsőítsék adományaiért, kiesdjék jótéteményeit, és a gonosz hatalmát megtörjék a világon.”8 Ezért azokat, akik az Egyházon keresztül Isten áldását kérik, arra hívják, hogy „felkészültségüket erősítsék meg azzal a hittel, amelynek minden lehetséges”, és bízzanak „a szeretetben, amely Isten parancsainak a megtartását sürgeti”.⁹ Ezért van az, hogy miközben „mindig és mindenütt kínálkozik lehetőség arra, hogy Istent Jézus Krisztus által a Szentlélekben dicsérjék”, arra is ügyelni kell, hogy ezt „olyan dolgokkal, helyekkel vagy körülményekkel tegyük, amelyek nem mondanak ellent az evangélium tanításának és szellemének.”¹⁰ Ez az áldások liturgikus értelmezése, amennyiben azok az Egyház által hivatalosan javasolt rítusok.
    11. A Hittani Kongregáció 2021-es Responsumához fűzött magyarázó jegyzete ezekre a megfontolásokra alapozva emlékeztet arra, hogy amikor egy különleges liturgikus rítus által áldást kérnek bizonyos emberi kapcsolatokra, szükséges, hogy az, amit megáldanak, megfeleljen Istennek a teremtésbe írt és az Úr Krisztus által teljesen kinyilatkoztatott terveinek. Ezért – mivel az Egyház mindig is csak azokat a szexuális kapcsolatokat tekintette erkölcsileg megengedettnek, amelyeket a házasságon belül élnek meg -, az Egyháznak nincs hatalma arra, hogy liturgikus áldását adja, amikor ez valamilyen módon erkölcsi legitimitást nyújtana egy házasságnak vélelmezett egyesülésnek vagy egy házasságon kívüli szexuális gyakorlatnak. A Szentatya megismételte e nyilatkozat lényegét a két bíboros dubiájára adott válaszában (Respuestas).
    12. El kell kerülni azt a veszélyt is, hogy az áldások jelentését kizárólag erre a szempontra redukáljuk, mert ez arra vezetne, hogy ugyanazokat az erkölcsi feltételeket várjuk el egy egyszerű áldástól, mint amelyeket a szentségek vétele megkövetel. Egy ilyen kockázat megköveteli, hogy ezt a nézőpontot tovább tágítsuk. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy egy olyannyira kedvelt és elterjedt lelkipásztori gesztust túl sok erkölcsi feltételnek vetünk alá, ami az ellenőrzés igényével háttérbe szoríthatja Isten szeretetének feltétel nélküli erejét, amely az áldás gesztusának alapját képezi.
    13. Ferenc pápa éppen ebben a tekintetben sürgetett bennünket, hogy „ne veszítsük el a lelkipásztori szeretetet, amelynek minden döntésünket és hozzáállásunkat át kell hatnia”, és ne legyünk „bírák, akik csak tagadnak, elutasítanak és kizárnak.”¹¹ Válaszoljunk hát a Szentatya javaslatára az áldások tágabb értelmezésének kibontásával.

Áldások a Szentírásban

    14. Ahhoz, hogy az áldásokról a különböző nézőpontok összegyűjtésével elmélkedhessünk,
először is hagynunk kell, hogy a Szentírás hangja megvilágosítson bennünket.
    15. „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24-26). Ez a „papi áldás”, amelyet az Ószövetségben, konkrétan a Számok könyvében találunk,
„leszálló” jellegű, mivel az Istentől az emberre leszálló áldás megidézését jelenti: ez az isteni áldás egyik legrégebbi szövege. Aztán van egy másik típusú áldás, amelyet a biblia oldalain találunk: az, amely a földről az ég felé, Isten felé „emelkedik”. Az áldás ebben az értelemben Isten dicséretét, ünneplését és háláját jelenti az ő kegyelméért és hűségéért, az általa teremtett csodákért és mindazért, ami az ő akaratából történt: „Áldjad, lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt 103,1).
    16. Az áldó Istennek mi is áldással felelünk. Melkizedek, Sálem királya megáldja Ábrámot (vö. Ter 14,19); Rebekát a családtagok áldják meg, mielőtt Izsák menyasszonya lesz (vö. Ter 24,60), aki viszont megáldja fiát, Jákobot (vö. Ter 27,27). Jákob megáldja a fáraót (vö. Ter 47,10), saját unokáit, Efraimot és Manasszét (vö. Ter 48,20), valamint tizenkét fiát (vö. Ter 49,28). Mózes és Áron megáldja a közösséget (vö. Kiv 39,43; Lev 9,22). A családfők megáldják gyermekeiket esküvőn, útnak indulás előtt és a halál közeledtével. Ezek az áldások ennek megfelelően bőséges és feltétel nélküli ajándéknak tűnnek.
    17. Az Újszövetségben található áldás lényegében ugyanazt a jelentéstartalmat őrzi meg, mint az Ószövetségben. Megtaláljuk az isteni ajándékot, amely „leszáll”, az emberi hálaadást, amely „felemelkedik”, és az ember által közvetített áldást, amely „tovább terjed” mások felé. Zakariás, miután visszanyerte beszédképességét, áldja az Urat csodálatos tetteiért (vö. Lk 1,64). Simeon, miközben karjában tartja az újszülött Jézust, megáldja Istent, amiért megadta neki a kegyelmet, hogy szemlélje a megváltó Messiást, majd megáldja a gyermek szüleit, Máriát és Józsefet (vö. Lk 2,34). Jézus a hozzá intézett híres, dicsőítő és ujjongó himnuszában áldja meg az Atyát: „Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura” (Mt 11,25).
    18. Az Ószövetséggel való folytonosságban az áldás Jézusban is nemcsak felfelé száll, az Atyára utalva, hanem lefelé is: a kegyelem, a védelem és a jóság gesztusaként kiárad másokra. Maga Jézus is megvalósította és előmozdította ezt a gyakorlatot. Például megáldotta a gyermekeket: „Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket” (Mk 10,16). És Jézus földi útja pontosan a Tizenegy számára fenntartott utolsó áldással ér véget, nemsokkal azelőtt, hogy felemelkedik az Atyához: „felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe.” (Lk 24,50-51). Az utolsó kép, amely Jézust a földön ábrázolja, a kezét felemelő, áldást osztó kép.
    19. A szeretet misztériumában Isten Krisztuson keresztül közli Egyházával az áldás hatalmát. Az áldás, amelyet Isten az embereknek adományoz, és amelyet ők adományoznak felebarátaiknak, befogadássá, szolidaritássá és béketeremtéssé alakul át. Ez a vigasztalás, a gondoskodás és a bátorítás pozitív üzenete. Az áldás Isten irgalmas ölelését és az Egyház anyaságát fejezi ki, amely arra hívja a híveket, hogy Istenhez hasonló érzéseket tápláljanak testvéreik iránt.

Az áldások teológiai-lelkipásztori értelmezése

    20. Az, aki áldást kér, megmutatja, hogy szüksége van Isten üdvözítő jelenlétére az életében, és az, aki áldást kér az Egyháztól, ez utóbbit az Isten által felkínált üdvösség szentségeként ismeri el. Áldást kérni az Egyházban annyit jelent, mint elismerni, hogy az Egyház élete Isten irgalmának méhéből fakad, és segít minket abban, hogy előrehaladjunk, hogy jobban éljünk, és hogy válaszoljunk az Úr akaratára.
    21. Ferenc pápa – hogy segítsen megérteni az áldások pasztorálisabb megközelítésének értékét – arra buzdít, hogy a hit és az atyai irgalom hozzáállásával szemléljük azt a tényt, hogy „amikor valaki áldást kér, akkor Isten segítségéért való könyörgést, a jobb életért való könyörgést és a bizalmat fejezi ki egy olyan Atyában, aki segíthet nekünk jobban élni.”¹² Ezt a kérést mindenféleképpen értékelni, kísérni kell, és hálával fogadni. Azok az emberek, akik spontán módon jönnek áldást kérni, ezzel a kéréssel megmutatják őszinte nyitottságukat a transzcendencia felé, szívük bizalmát, hogy nem csak saját erejükben bíznak, igényüket Istenre, és vágyukat, hogy kitörjenek e világ szűk, korlátok közé zárt keretei közül.
    22. Ahogyan a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz tanítja nekünk, ez a bizalom „az egyetlen út, amely elvezet bennünket a mindent megadó Szeretethez. A bizalommal a kegyelem forrása árad életünkbe […]. A legalkalmasabb tehát, hogy szívből jövő bizalmunkat ne önmagunkba, hanem a minket feltétel nélkül szerető Isten végtelen irgalmába helyezzük […]. A világ bűne nagy, de nem végtelen, míg a Megváltó irgalmas szeretete valóban végtelen”¹³.
    23. Ha a liturgikus kereteken kívülről szemléljük, a hitnek ezek a megnyilvánulásai a nagyobb spontaneitás és szabadság birodalmában találhatók. Mindazonáltal „a jámborsági gyakorlatok szabadon választható volta nem jelenti tehát, hogy bárki alacsonyabb értékűnek tartsa vagy megvesse azokat. A követendő út az, hogy helyesen és bölcsen értékeljük a népi jámborsági gyakorlatokban azt a nem kevés gazdagságot, lehetőségeket és a keresztény elköteleződést, amelyet az felkelteni képes.”¹⁴ Ily módon az áldások inkább értékelendő lelkipásztori erőforrássá válnak, mint kockázattá vagy problémává.
    24. A lelkipásztorkodás szempontjából az áldásokat olyan vallásos cselekedetekként kell értékelni, amelyek „helye az Eucharisztia és a többi szentség ünneplésén kívül van”. Valóban, a népi ájtatosság „nyelvezete, ritmusa, menete, teológiai hangsúlyai” különböznek „a liturgikus cselekményekétől”. Ezért „kerüljük el, hogy a jámborsági gyakorlatokat a
«liturgikus ünneplés» köntösébe burkoljuk, ehelyett hagyjuk meg ezek saját stílusát, egyszerűségét és sajátos nyelvezetét.”^15.
    25. Az Egyháznak továbbá tartózkodnia kell attól, hogy lelkipásztori gyakorlatát bizonyos doktrinális vagy fegyelmi sémák rögzítettségére alapozza, különösen, ha ez „a feltételezett tanbeli vagy egyházfegyelmi biztonság teret nyit a narcisztikus és tekintélyelvű elitizmus előtt, ahol evangelizáció helyett csak elemzik és kategorizálják a többi embert. Ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelem munkálkodását, a kontrollra pazarolják el energiáikat.”¹⁶ Így, amikor az emberek áldást kérnek, nem szabad a kimerítő erkölcsi elemzést a megadás előfeltételének tekinteni. Az áldást kérőktől ugyanis nem kellene megkövetelni, hogy előzetesen erkölcsi tökéletességgel rendelkezzenek.
    26. Ebből a szempontból a Szentatya válasza (Respuestas) segít a Hittani Kongregáció 2021- es kijelentésének lelkipásztori szempontból való kibővítésében. A Respuestas ugyanis megkülönböztetésre hív az „egy vagy több személy által kért áldási formák lehetőségét illetően, amelyek nem közvetítik a házasság téves felfogását”¹⁷, és az objektív szempontból erkölcsileg elfogadhatatlan helyzetekben figyelembe veszik, hogy „a pasztorális szeretet megköveteli, hogy ne kezeljük egyszerűen «bűnösként» azokat, akiknek bűnösségét vagy felelősségét a szubjektív felróhatóságot befolyásoló különböző tényezők enyhíthetik”¹⁸.
    27. A jelen nyilatkozat elején idézett katekézisben Ferenc pápa javasolt egy meghatározást erre a fajta áldásra, amelyet mindenki számára felajánlunk, anélkül, hogy bármit is megkövetelnénk. Érdemes nyitott szívvel olvasni ezeket a szavakat, mert segítenek megérteni az előfeltételek nélkül felajánlott áldások pasztorális értelmét: „Isten az, aki áld. A Biblia első oldalain az áldások állandó ismétlődését látjuk. Isten az, aki áld, de az emberek is áldanak, és hamar kiderül, hogy az áldás különleges erővel rendelkezik, mely egész életében végigkíséri a személyt, aki az áldást kapja, és felkészíti az ember szívét, hogy hagyja magát megváltoztatni Isten által[…] Hasonlóképpen mi fontosabbak vagyunk Isten számára minden bűnnél, melyet elkövethetünk, mert Ő apa, anya, tiszta szeretet, Ő örökre megáldott bennünket. És sosem fog megszűnni áldani bennünket. Megrázó tapasztalat ezeknek az áldásról szóló bibliai szövegeknek az olvasása egy börtönben vagy egy felépülést segítő közösségben. Azt kell éreztetni az ilyen emberekkel, hogy súlyos vétkeik ellenére is áldottak maradnak, hogy a mennyei Atya továbbra is szereti őket, és reméli, hogy végül megnyílnak a jóra. Ha legközelebbi rokonaik is elhagyták őket, mert már menthetetlennek tartják őket, Isten számára ők mindig gyermekei maradnak.”¹⁹.
    28. Számos alkalom van, amikor az emberek spontán módon áldást kérnek, akár zarándoklatokon, akár kegyhelyeken vagy akár az utcán, amikor találkoznak egy pappal. Példaként említhetjük az Áldások könyvét, amely számos rítust tartalmaz az emberek megáldására, beleértve az időseket, a betegeket, a katekézis vagy imádság résztvevőit, a zarándokokat, az utazásra indulókat, az önkéntes csoportokat és egyesületeket és még sok mást. Az ilyen áldások mindenkinek szólnak, senkit sem szabad kizárni belőlük. Az Idősek megáldásának szertartása bevezetőjében például az áll, hogy az áldás célja, hogy „az öregek bizonyságot nyerjenek testvéreiktől a tiszteletről és a hálás lelkületről, amikor velük együtt adunk hálát az Úrnak a tőle kapott jótéteményekért és az Ő segítségével véghezvitt jótettekért.”²⁰ Ebben az esetben az áldás alanya az idős ember, akiért és akivel együtt adunk hálát Istennek mindazért a jóért, amit ez az ember tett, és mindazokért a javakért, amiket kapott. Senkit sem lehet megakadályozni ebben a hálaadásban, és minden ember – még ha nem a Teremtő terve szerint rendezett helyzetekben él is – rendelkezik olyan pozitív elemekkel, amelyekért dicsérhetjük az Urat.
    29. A felemelkedő dimenzió szemszögéből nézve, amikor az ember tudatára ébred az Úr ajándékainak és feltétel nélküli szeretetének, még bűnös helyzetekben is – különösen, amikor egy ima meghallgatásra talál -, a hívő szíve dicséretet mond Istennek és áldja őt. Senki sincs kizárva az ilyen típusú áldásból. Mindenki, egyénileg vagy másokkal együtt, felemelheti dicséretét és háláját Isten felé.
    30. Az áldások népszerű értelmezése azonban a leszálló áldások fontosságát is értékeli. Bár
„nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy bármely más egyházi struktúra állandóan és hivatalosan eljárásokat vagy szertartásokat állapítson meg mindenféle ügyekre vonatkozóan”²¹, a pasztorális óvatosság és bölcsesség – elkerülve a hívek körében a botrány és a zűrzavar minden súlyos formáját – azt javasolhatja, hogy a felszentelt pap csatlakozzon azoknak a személyeknek az imájához, akik, bár egy házassághoz semmiképpen sem hasonlítható egységben élnek, mégis az Úrra és az Ő irgalmára kívánják bízni magukat, segítségét akarják kérni, és az Ő szeretet- és igazságtervének jobb megértéséhez kívánnak eljutni.

III. A rendellenes helyzetben lévő párok és az azonos nemű párok megáldása

    31. Az itt felvázolt horizonton belül megjelenik a szabálytalan helyzetű párok és az azonos nemű párok áldásának lehetősége, amelynek formáját az egyházi hatóságoknak nem szabad rituálisan rögzíteniük, hogy ne eredményezzenek semmiféle összemosást a házasság szentségéhez tartozó áldással. Ilyen esetekben olyan áldás adható, amely nemcsak felemelő értékű, hanem magában foglalja egy olyan áldás kérését is, amely Istentől száll le azokra, akik – felismerve, hogy nincstelenek és segítségére szorulnak – nem igénylik saját státuszuk legitimálását, hanem azért könyörögnek, hogy mindaz, ami igaz, jó és emberileg érvényes az életükben és a kapcsolataikban, a Szentlélek jelenléte által gazdagodjon, gyógyuljon és emelkedjen. Az áldás e formái azt a könyörgést fejezik ki, hogy Isten adja meg azokat a segítségeket, amelyek az Ő Lelkének indíttatásaiból származnak – amit a klasszikus teológia „tényleges kegyelemnek” nevez -, hogy az emberi kapcsolatok megérjenek és növekedjenek az evangéliumhoz való hűségben, hogy megszabaduljanak tökéletlenségeiktől és gyarlóságaiktól, és hogy az isteni szeretet egyre növekvő dimenziójában fejezzék ki magukat.
    32. Isten kegyelme valóban azok életében munkálkodik, akik nem állítják, hogy igazak, hanem alázatosan bűnösnek vallják magukat, mint mindenki más. Ez a kegyelem képes mindent Isten titokzatos és kiszámíthatatlan tervei szerint irányítani. Ezért az Egyház fáradhatatlan bölcsességével és anyai gondoskodásával befogad mindenkit, aki alázatos szívvel közeledik Istenhez, és elkíséri őket azokkal a lelki segédeszközökkel, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki megértse és teljes mértékben megvalósítsa Isten akaratát a saját létében²².
    33. Ez egy olyan áldás, amely – bár egyetlen liturgikus rítusban sem szerepel –²³ egyesíti a közbenjáró imát Isten segítségül hívásával azok számára, akik alázatosan fordulnak hozzá. Isten soha senkit nem utasít el, aki hozzá közeledik! Végső soron az áldás eszközt kínál az embereknek arra, hogy növeljék az Istenbe vetett bizalmukat. Az áldáskérés tehát kifejezi és táplálja az Isten transzcendenciája, irgalma és közelsége iránti nyitottságot az élet ezer konkrét helyzetében, ami nem kis dolog abban a világban, amelyben élünk. Ez a Szentlélek magja, amelyet táplálni kell, nem pedig akadályozni.
    34. Maga az Egyház liturgiája is erre a bizakodó magatartásra hív bennünket, még bűneink, érdemtelenségünk, gyengeségeink és zavaraink közepette is, amint azt a Római Misekönyv e gyönyörű könyörgése is tanúsítja: „Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Áraszd ránk irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretünk vádol. És amit szinte már kérni sem merünk, add meg túláradó atyai jóságodból.” (Az Évközi idő XXII. vasárnapjának könyörgése). Hányszor tapasztalhatják meg az emberek a lelkipásztor egyszerű áldása által – amely nem állítja, hogy bármit is szentesítene vagy legitimálna – az Atya közelségét, minden „érdemen” és „kívánságon” túl?
    35. Ezért a felszentelt szolgálattevők lelkipásztori érzékenységét úgy is ki kell alakítani, hogy spontán módon olyan áldásokat is elvégezzenek, amelyek nem szerepelnek az Áldások könyvében.
    36. Ebben az értelemben lényeges megragadni a Szentatya azon aggodalmát, hogy ezek a nem rituális áldások soha ne szűnjenek meg olyan egyszerű gesztusok lenni, amelyek hatékony eszközt nyújtanak az őket kérő emberek Istenbe vetett bizalmának növelésére, óvatosan ügyelve arra, hogy ne váljanak liturgikus vagy félliturgikus, szentséghez hasonló aktussá. Valójában egy ilyen ritualizáció súlyos elszegényedést jelentene, mert túlzott ellenőrzésnek vetne alá egy, a népi jámborságban nagy értékkel bíró gesztust, megfosztva a lelkipásztorokat a szabadságtól és a spontaneitástól az emberek életének lelkipásztori kísérésében.
    37. Ezzel kapcsolatban a Szentatya következő szavai jutnak eszünkbe, amelyeket már részben idéztünk: „Azok a döntések, amelyek bizonyos körülmények között a lelkipásztori óvatosság részei lehetnek, nem válhatnak szükségszerűen normává. Vagyis nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy bármely más egyházi struktúra folyamatosan és hivatalosan eljárásokat vagy rituálékat állapítson meg mindenféle ügyekre […]. Az egyházjog nem fed le és nem is fedhet le mindent, és a püspöki konferenciák sem állíthatják ezt különböző dokumentumaikkal és jegyzőkönyveikkel, mivel az Egyház élete a normatív csatornákon kívül számos más csatornán is folyik.”²⁴ Így Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy „ami egy konkrét helyzetben a gyakorlati megkülönböztetés részét képezi, nem emelhető törvény szintjére”, mert ez „elviselhetetlen kazuisztikának adna helyet”²⁵.
    38. Emiatt nem szabad előírni és támogatni a szabálytalan helyzetben lévő párok megáldására vonatkozó szertartást. Ugyanakkor nem szabad megakadályozni vagy megtiltani az Egyház közelségét az emberekhez minden olyan helyzetben, amelyben Isten segítségét kérhetik egy egyszerű áldás által. A spontán áldást megelőző rövid imában a felszentelt pap kérhetné, hogy az egyéneknek legyen békéjük, egészségük, hassa át őket a türelem, a párbeszéd és a kölcsönös segítségnyújtás lelkülete, de Isten világossága és ereje is, hogy képesek legyenek akaratát maradéktalanul teljesíteni.
    39. Mindenesetre – éppen a félreértések és botrányok minden formájának elkerülése érdekében – amikor az áldás imáját egy rendezetlen helyzetben lévő házaspár kéri, még ha a liturgikus könyvek által előírt szertartásokon kívül is fejezik ki, ezt az áldást soha nem szabad a polgári házasságkötés szertartásaival egyidejűleg, de még azokkal kapcsolatos módon sem átadni. Nem lehet azt sem az esküvőhöz illő ruházat, gesztusok vagy szavak kíséretében végezni. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha az áldást azonos nemű pár kéri.
    40. Az ilyen áldás ehelyett más környezetben is megtalálhatja a helyét, például egy kegyhelyen tett látogatás, egy pappal való találkozás, egy csoportban elmondott ima vagy egy zarándoklat során. Valóban, ezeken az áldásokon keresztül, amelyeket nem a liturgiához tartozó rituális formák révén, hanem az Egyház anyai szívének kifejezéseként adnak – hasonlóan azokhoz, amelyek a népi jámborság magjából erednek -, nem áll szándékunkban legitimálni valamit, hanem inkább megnyitni az egyes ember életét Isten előtt, segítségét kérni a jobb élethez, és a Szentlelket is segítségül hívni, hogy az evangéliumi értékeket nagyobb hűséggel élhessék meg.
    41. Ami ebben a nyilatkozatban az azonos nemű párok megáldásáról elhangzott, elegendő ahhoz, hogy a felszentelt szolgálattevők körültekintő és atyai megfontoltságát ebben a tekintetben irányítsa. Így a fenti útmutatáson túlmenően nem kell további válaszokat várni az ilyen típusú áldásokkal kapcsolatos részletek vagy gyakorlati kérdések szabályozásának lehetséges módjairól²⁶.

IV. Az Egyház Isten végtelen szeretetének szentsége

    42. Az Egyház továbbra is azokat az imákat és könyörgéseket folytatja, amelyeket maga Krisztus – hangos kiáltásokkal és könnyekkel – földi életében felajánlott (vö. Zsid 5,7), és amelyek éppen ezért különleges hatékonyságot élveznek. Ily módon „nem kizárólag a szeretet gyakorlásával, jó példával és a bűnbánat cselekedeteivel végzi igazi anyai feladatát, hanem el is vezeti a lelkeket Krisztushoz.”²⁷.
    43. Az Egyház tehát Isten végtelen szeretetének szentsége. Ezért még akkor is, ha az ember Istennel való kapcsolatát a bűn elhomályosítja, az ember mindig kérheti az áldást, kinyújtva kezét Isten felé, ahogy Péter tette a viharban, amikor Jézushoz kiáltott: „Uram, ments meg engem!”. (Mt 14,30). Valóban, az áldás kérése és elnyerése lehet a lehetséges jó bizonyos helyzetekben. Ferenc pápa emlékeztet bennünket arra, hogy „Egy nagy emberi korlátok között megtett apró lépés kedvesebb lehet Istennek, mint annak külsőleg korrekt élete, aki a napjait úgy tölti, hogy nem kell jelentős nehézségekkel szembenéznie.”²⁸ Ily módon „ami ebben az alapvető magban felragyog, az nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra.”²⁹
    44. Minden áldás alkalmat ad a kérügma megújított hirdetésére, meghívásra, hogy egyre közelebb kerüljünk Krisztus szeretetéhez. Ahogy XVI. Benedek pápa tanította: „Máriához hasonlóan az Egyház is Isten áldásának közvetítője a világ számára: megkapja azt Jézus befogadásával, és továbbadja azt Jézus hordozásával. Ő az irgalom és a béke, amelyet a világ önmagától nem tud megadni, és amelyre mindig szüksége van, legalább annyira, mint a kenyérre.”³⁰
    45. A fenti pontokat figyelembe véve és Ferenc pápa irányadó tanítását követve ez a Dikasztérium végül emlékeztetni kíván arra, hogy „a keresztény szelídség gyökere” „a képesség arra, hogy áldottnak érezzük magunkat, és hogy mi magunk is áldjunk. […] Ennek a világnak áldásra van szüksége, és mi képesek vagyunk arra, hogy áldást adjunk és kapjunk. Az Atya szeret bennünket. És csak annak az öröme maradhat bennünk, hogy áldjuk Őt, hálát adunk neki, és megtanuljuk tőle, hogy […] áldjunk.”³¹ Így minden testvér és minden nővér képes lesz érezni, hogy az Egyházban mindig zarándok, mindig koldus, mindig szeretett, és mindennek ellenére mindig áldott.

Víctor Manuel Card. FERNÁNDEZ
prefektus
Mons. Armando MATTEO
a Doktrinális Szekció titkára

Ex Audientia Die 18 December 2023
Ferenc pápa


1 Ferenc pápa, Katekézis az imádságról: Az áldás (2020. december 2.).
2 Vö. Congregatio pro Doctrina Fidei, «Responsum» ad «dubium» de benedictione unionem personarum eiusdem sexus et Nota esplicativa (2021. március 15.): AAS 113 (2021), 431-434.
3 Ferenc pápa, Evangelii Gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), n. 42: AAS 105 (2013), 1037-1038.
4 Vö. Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales (2023. július 11.).
5 Uo., ad dubium 2, c.
6 Uo., ad dubium 2, a.
7 Vö. Rituale Romanum ex decreto Sacrosancti Œcumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Ioannis Pauli PP. II promulgatum, De Benedictionibus, Praenotanda, Editio typica, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 2013, n. 12.
8 Uo., n. 11: „Quo autem clarius hoc pateat, antiqua ex traditione, formulae benedictionum eo spectant ut imprimis Deum pro eius donis glorificent eiusque impetrent beneficia atque maligni potestatem in mundo compescant.”
9 Uo., n. 15: „Quare illi qui benedictionem Dei per Ecclesiam expostulant, dispositiones suas ea fide confirment, cui omnia sunt possibilia; spe innitantur, quae non confundit; caritate praesertim vivificentur, quae mandata Dei servanda urget.”
10 Uo., n. 13: „Semper ergo et ubique occasio praebetur Deum per Christum in Spiritu Sancto laudandi, invocandi eique gratias reddendi, dummodo agatur de rebus, locis, vel adiunctis quae normae vel spiritui Evangelii non contradicant.”
11 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, d.
12 Uo., ad dubium 2, e.
13 Ferenc pápa, C’est la Confiance apostoli buzdítás (2023. október 15.), nos. 2, 20, 29.
14 Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, A népi jámborság és liturgia direktóriuma (2002. április
9.), n. 12.
15 Uo., n. 13.
16 Ferenc pápa, Evangelii Gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), n. 94: AAS 105 (2013), 1060.
17 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, e.
18 Uo., ad dubium 2, f.
19 Ferenc pápa, Katekézis az imádságról: Az áldás (2020. december 2.).
20 De Benedictionibus, n. 258: „Haec benedictio ad hoc tendit ut ipsi senes a fratribus testimonium accipiant reverentiae grataeque mentis, dum simul cum ipsis Domino gratias reddimus pro beneficiis ab eo acceptis et pro bonis operibus eo adiuvante peractis.”
21 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, g.
22 Vö. Ferenc pápa, Amoris Laetitia Szinódus utáni apostoli buzdítás (2016. március 19.), n. 250: AAS 108 (2016), 412-413.
23 Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, A népi jámborság és liturgia direktóriuma (2002. április 9.), n. 13: „A jámborsági és áhítatgyakorlatok, valamint a liturgia között fennálló objektív különbségnek meg kell mutatkoznia kultikus kifejeződéseikben. […] A jámborsági és áhítatgyakorlatok helye az Eucharisztia és a többi szentség ünneplésén kívül van.”
24 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, g.
25 Ferenc pápa, Amoris Laetitia Szinódus utáni apostoli buzdítás (2016. március 19.), n. 304: AAS 108 (2016), 436.
26 Vö. uo.
27 Officium Divinum ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Pauli PP. VI promulgatum, Liturgia Horarum iuxta Ritum Romanum, Institutio generalis de Liturgia Horarum, Editio typica altera, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1985, n. 17: „Itaque non tantum caritate, exemplo et paenitentiae operibus, sed etiam oratione ecclesialis communitas verum erga animas ad Christum adducendas maternum munus exercet”.
28 Ferenc pápa, Evangelii Gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), n. 44, AAS 105 (2013), 1038-1039.
29 Uo., n. 36, AAS 105 (2013), 1035.
30 XVI Benedek, Omelia della Santa Messa nella Solennità di Maria SS.ma Madre di Dio. XLV Giornata mondiale
della Pace, Basilica Vaticana (1. Januar 2012), Insegnamenti VIII, 1 (2012), 3.
31 Ferenc pápa, Katekézis az imádságról: Az áldás (2020. december 2.).