2023. december 26., kedd

A dokumentum bemutatása

Ez a nyilatkozat több olyan kérdéssel foglalkozik, amelyek az elmúlt években kerültek a Dikasztérium elé. A dokumentum előkészítése során a Dikasztérium – ahogyan az már megszokott – szakértőkkel konzultált, gondos megfogalmazási folyamatot folytatott, és a szöveget a Dikasztérium Doktrinális Szekciójának gyűlésén megvitatta. Ez idő alatt a dokumentumot a Szentatyával is megvitatták. Végül a nyilatkozat szövegét a Szentatya elé terjesztették felülvizsgálatra, aki aláírásával jóváhagyta azt.
Miközben a dokumentum tárgyát tanulmányozták, ismerté vált a Szentatya néhány bíboros dubiájára adott válasza is. Ez a válasz fontos pontosításokat adott ehhez az elmélkedéshez, és meghatározó elemet jelent a Dikasztérium munkája szempontjából. Mivel „a Római Kúria elsősorban eszköz Péter utódának szolgálatában” (Praedicate Evangelium apostoli konstitúció, II, 1), munkánknak az Egyház örök tanításának megértése mellett elő kell segítenie a Szentatya tanításának befogadását.
A Szentatya fent említett, két bíboros dubiájára adott válaszához hasonlóan ez a nyilatkozat is szilárdan kitart az Egyház hagyományos tanítása mellett a házasságról, és nem enged meg semmiféle liturgikus rítust vagy liturgikus rítushoz hasonló áldást, amely zavart okozhat. E dokumentum értéke azonban abban áll, hogy sajátos és innovatív hozzájárulást nyújt az áldások lelkipásztori értelmezéséhez, lehetővé téve az áldások klasszikus értelmezésének kiszélesítését és gazdagítását, amely szorosan kapcsolódik a liturgikus szemlélethez. Egy ilyen teológiai reflexió, amely Ferenc pápa pasztorális látásmódján alapul, valódi fejlődést jelent ahhoz képest, amit eddig az áldásokról a Tanítóhivatal és az Egyház hivatalos szövegei mondtak. Ez magyarázza, hogy a szöveg miért „nyilatkozat” formájában kerül kiadásra.
Pontosan ebben az összefüggésben érthető meg a szabálytalan helyzetű párok és az azonos nemű párok megáldásának lehetősége anélkül, hogy hivatalosan legitimálnánk státuszukat, vagy bármilyen módon megváltoztatnánk az Egyház örök tanítását a házasságról.
Ez a nyilatkozat egyben tisztelgés is Isten hűséges népe előtt, akik az Úr irgalmába vetett mély bizalom oly sok gesztusával imádják az Urat, és akik ebben a bizalomban állandóan az Anyaszentegyház áldását kérik.

Víctor Manuel Card. FERNÁNDEZ
prefektus

Bevezetés

    1. Isten hűséges népének könyörgő bizalma megkapja az áldás ajándékát, amely Krisztus Szívéből az ő Egyházán keresztül árad. Ferenc pápa ezt az időszerű emlékeztetőt ajánlja:
„Isten nagy áldása Jézus Krisztus, Isten nagy ajándéka az ő Fia, aki áldás az egész emberiség számára, mindannyiunkat üdvözítő áldás. Ő az örök Ige, akivel az Atya megáldott bennünket akkor, «amikor még bűnösök voltunk» (Róm 5,8), mondja Szent Pál: testté tett Ige, aki feláldozta magát értünk a kereszten.”^1.
    2. Egy ilyen nagy és vigasztaló igazságon felbuzdulva ez a Dikasztérium több hivatalos és nem hivatalos jellegű kérdést is fontolóra vett az azonos nemű párok megáldásának lehetőségével kapcsolatban, és – Ferenc pápa atyai és pasztorális megközelítésének fényében
– új magyarázatokat kínál a Responsum ad dubium² kapcsán, amelyet a Hittani Kongregáció 2021. február 22-én tett közzé.
    3. A fent említett Responsum számos és változatos reakciót váltott ki: egyesek üdvözölték a dokumentum egyértelműségét és az egyház örök tanításával való összhangját; mások nem osztották a kérdésre adott negatív választ, vagy nem tartották elég világosnak a válasz megfogalmazását és a mellékelt magyarázó jegyzetben szereplő indoklást. Hogy az utóbbi reakcióra testvéri szeretettel válaszoljunk, időszerűnek látszik, hogy újra elővegyük a témát, és olyan látásmódot kínáljunk, amely a tanbeli és a lelkipásztori szempontokat koherens módon vonja össze, mert „a doktrína mindenfajta tanításának az evangéliumhirdető olyan magatartásában kell megvalósulnia, amely a közelséggel, a szeretettel és a tanúságtétellel felébreszti a szív ragaszkodását”³.

I. Az áldás a házasság szentségében

    4. Ferenc pápa nemrégiben adott válasza a két bíboros által feltett öt kérdés közül a másodikra⁴ lehetőséget kínál arra, hogy ezt a kérdést tovább vizsgáljuk, különösen annak lelkipásztori vonatkozásaiban. El kell kerülni, hogy „olyasmit, ami nem házasság, házasságként ismerjenek el.”⁵ Ezért megengedhetetlenek azok a szertartások és imák, amelyek zavart kelthetnek a házasság fogalma – amely „egy férfi és egy nő kizárólagos, stabil és felbonthatatlan, természetesen a gyermeknemzésre nyitott egyesülése”⁶ – és az ezzel ellentétes dolgok között. Ez a meggyőződés a házasságról szóló örökérvényű katolikus tanításon alapul; a szexuális kapcsolatok csak ebben az összefüggésben találják meg természetes, megfelelő és teljesen emberi értelmüket. Az Egyház tanítása ebben a kérdésben továbbra is szilárd.
    5. A házasságnak ezt a felfogását kínálja az Evangélium is. Ezért az Egyháznak joga és kötelessége, hogy az áldások alkalmával elkerüljön minden olyan rítust, amely ellentmond ennek a meggyőződésnek, vagy zavart okozhat. Ezt jelenti a Hittani Kongregáció Responsuma is, amely kimondja, hogy az Egyháznak nincs hatalma áldást osztani az azonos nemű személyek egyesüléseire.
    6. Hangsúlyozni kell, hogy a házasság szentségének szertartásában ez nem akármilyen áldásra vonatkozik, hanem a felszentelt szolgálattevőnek fenntartott gesztusra. Ebben az esetben a felszentelt szolgálattevő által adott áldás közvetlenül egy férfi és egy nő sajátos egyesüléséhez kötődik, akik beleegyezésükkel kizárólagos és felbonthatatlan szövetséget kötnek. Ez a tény lehetővé teszi számunkra, hogy rávilágítsunk arra a veszélyre, hogy a bármely más egyesülésre adott áldást összetéveszthetjük a házasság szentségéhez tartozó szertartással.

II. A különböző áldások jelentése

      7. A Szentatya fent említett válasza arra hív minket, hogy tágítsuk és gazdagítsuk az áldások jelentését.
    8. Az áldások a legelterjedtebb és legfejlődőbb szentségek közé tartoznak. Valójában arra vezetnek bennünket, hogy megragadjuk Isten jelenlétét az élet minden eseményében, és emlékeztetnek arra, hogy az ember a teremtett dolgok használatában is arra van meghívva, hogy keresse Istent, szeresse és hűségesen szolgálja őt.⁷ Ezért az áldások címzettjei: az emberek; az istentisztelet és az áhítat tárgyai; a szent képek; az élet, a munka és a szenvedés helyei; a föld és az emberi munka gyümölcsei; és minden teremtett valóság, amely visszautal a Teremtőre, dicsérve és áldva őt szépségével.

Az áldás rítusának liturgikus jelentése

    9. Szigorúan liturgikus szempontból az áldás megköveteli, hogy amit megáldanak, az megfeleljen Isten akaratának, ahogyan azt az Egyház tanítása kifejezi.
    10. Az áldásokat valóban a hit alapján ünnepeljük, és Isten dicséretére és népe lelki javára rendeljük. Amint az Áldások könyve kifejti, „Hogy pedig ez minél világosabban megmutatkozzék, az Egyház ősi hagyománya szerint az áldásformák arra irányulnak, hogy elsősorban Istent dicsőítsék adományaiért, kiesdjék jótéteményeit, és a gonosz hatalmát megtörjék a világon.”8 Ezért azokat, akik az Egyházon keresztül Isten áldását kérik, arra hívják, hogy „felkészültségüket erősítsék meg azzal a hittel, amelynek minden lehetséges”, és bízzanak „a szeretetben, amely Isten parancsainak a megtartását sürgeti”.⁹ Ezért van az, hogy miközben „mindig és mindenütt kínálkozik lehetőség arra, hogy Istent Jézus Krisztus által a Szentlélekben dicsérjék”, arra is ügyelni kell, hogy ezt „olyan dolgokkal, helyekkel vagy körülményekkel tegyük, amelyek nem mondanak ellent az evangélium tanításának és szellemének.”¹⁰ Ez az áldások liturgikus értelmezése, amennyiben azok az Egyház által hivatalosan javasolt rítusok.
    11. A Hittani Kongregáció 2021-es Responsumához fűzött magyarázó jegyzete ezekre a megfontolásokra alapozva emlékeztet arra, hogy amikor egy különleges liturgikus rítus által áldást kérnek bizonyos emberi kapcsolatokra, szükséges, hogy az, amit megáldanak, megfeleljen Istennek a teremtésbe írt és az Úr Krisztus által teljesen kinyilatkoztatott terveinek. Ezért – mivel az Egyház mindig is csak azokat a szexuális kapcsolatokat tekintette erkölcsileg megengedettnek, amelyeket a házasságon belül élnek meg -, az Egyháznak nincs hatalma arra, hogy liturgikus áldását adja, amikor ez valamilyen módon erkölcsi legitimitást nyújtana egy házasságnak vélelmezett egyesülésnek vagy egy házasságon kívüli szexuális gyakorlatnak. A Szentatya megismételte e nyilatkozat lényegét a két bíboros dubiájára adott válaszában (Respuestas).
    12. El kell kerülni azt a veszélyt is, hogy az áldások jelentését kizárólag erre a szempontra redukáljuk, mert ez arra vezetne, hogy ugyanazokat az erkölcsi feltételeket várjuk el egy egyszerű áldástól, mint amelyeket a szentségek vétele megkövetel. Egy ilyen kockázat megköveteli, hogy ezt a nézőpontot tovább tágítsuk. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy egy olyannyira kedvelt és elterjedt lelkipásztori gesztust túl sok erkölcsi feltételnek vetünk alá, ami az ellenőrzés igényével háttérbe szoríthatja Isten szeretetének feltétel nélküli erejét, amely az áldás gesztusának alapját képezi.
    13. Ferenc pápa éppen ebben a tekintetben sürgetett bennünket, hogy „ne veszítsük el a lelkipásztori szeretetet, amelynek minden döntésünket és hozzáállásunkat át kell hatnia”, és ne legyünk „bírák, akik csak tagadnak, elutasítanak és kizárnak.”¹¹ Válaszoljunk hát a Szentatya javaslatára az áldások tágabb értelmezésének kibontásával.

Áldások a Szentírásban

    14. Ahhoz, hogy az áldásokról a különböző nézőpontok összegyűjtésével elmélkedhessünk,
először is hagynunk kell, hogy a Szentírás hangja megvilágosítson bennünket.
    15. „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád arcát az Úr és kegyelmezzen néked, fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24-26). Ez a „papi áldás”, amelyet az Ószövetségben, konkrétan a Számok könyvében találunk,
„leszálló” jellegű, mivel az Istentől az emberre leszálló áldás megidézését jelenti: ez az isteni áldás egyik legrégebbi szövege. Aztán van egy másik típusú áldás, amelyet a biblia oldalain találunk: az, amely a földről az ég felé, Isten felé „emelkedik”. Az áldás ebben az értelemben Isten dicséretét, ünneplését és háláját jelenti az ő kegyelméért és hűségéért, az általa teremtett csodákért és mindazért, ami az ő akaratából történt: „Áldjad, lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt 103,1).
    16. Az áldó Istennek mi is áldással felelünk. Melkizedek, Sálem királya megáldja Ábrámot (vö. Ter 14,19); Rebekát a családtagok áldják meg, mielőtt Izsák menyasszonya lesz (vö. Ter 24,60), aki viszont megáldja fiát, Jákobot (vö. Ter 27,27). Jákob megáldja a fáraót (vö. Ter 47,10), saját unokáit, Efraimot és Manasszét (vö. Ter 48,20), valamint tizenkét fiát (vö. Ter 49,28). Mózes és Áron megáldja a közösséget (vö. Kiv 39,43; Lev 9,22). A családfők megáldják gyermekeiket esküvőn, útnak indulás előtt és a halál közeledtével. Ezek az áldások ennek megfelelően bőséges és feltétel nélküli ajándéknak tűnnek.
    17. Az Újszövetségben található áldás lényegében ugyanazt a jelentéstartalmat őrzi meg, mint az Ószövetségben. Megtaláljuk az isteni ajándékot, amely „leszáll”, az emberi hálaadást, amely „felemelkedik”, és az ember által közvetített áldást, amely „tovább terjed” mások felé. Zakariás, miután visszanyerte beszédképességét, áldja az Urat csodálatos tetteiért (vö. Lk 1,64). Simeon, miközben karjában tartja az újszülött Jézust, megáldja Istent, amiért megadta neki a kegyelmet, hogy szemlélje a megváltó Messiást, majd megáldja a gyermek szüleit, Máriát és Józsefet (vö. Lk 2,34). Jézus a hozzá intézett híres, dicsőítő és ujjongó himnuszában áldja meg az Atyát: „Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura” (Mt 11,25).
    18. Az Ószövetséggel való folytonosságban az áldás Jézusban is nemcsak felfelé száll, az Atyára utalva, hanem lefelé is: a kegyelem, a védelem és a jóság gesztusaként kiárad másokra. Maga Jézus is megvalósította és előmozdította ezt a gyakorlatot. Például megáldotta a gyermekeket: „Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket” (Mk 10,16). És Jézus földi útja pontosan a Tizenegy számára fenntartott utolsó áldással ér véget, nemsokkal azelőtt, hogy felemelkedik az Atyához: „felemelte a kezét, és megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölvitetett a mennybe.” (Lk 24,50-51). Az utolsó kép, amely Jézust a földön ábrázolja, a kezét felemelő, áldást osztó kép.
    19. A szeretet misztériumában Isten Krisztuson keresztül közli Egyházával az áldás hatalmát. Az áldás, amelyet Isten az embereknek adományoz, és amelyet ők adományoznak felebarátaiknak, befogadássá, szolidaritássá és béketeremtéssé alakul át. Ez a vigasztalás, a gondoskodás és a bátorítás pozitív üzenete. Az áldás Isten irgalmas ölelését és az Egyház anyaságát fejezi ki, amely arra hívja a híveket, hogy Istenhez hasonló érzéseket tápláljanak testvéreik iránt.

Az áldások teológiai-lelkipásztori értelmezése

    20. Az, aki áldást kér, megmutatja, hogy szüksége van Isten üdvözítő jelenlétére az életében, és az, aki áldást kér az Egyháztól, ez utóbbit az Isten által felkínált üdvösség szentségeként ismeri el. Áldást kérni az Egyházban annyit jelent, mint elismerni, hogy az Egyház élete Isten irgalmának méhéből fakad, és segít minket abban, hogy előrehaladjunk, hogy jobban éljünk, és hogy válaszoljunk az Úr akaratára.
    21. Ferenc pápa – hogy segítsen megérteni az áldások pasztorálisabb megközelítésének értékét – arra buzdít, hogy a hit és az atyai irgalom hozzáállásával szemléljük azt a tényt, hogy „amikor valaki áldást kér, akkor Isten segítségéért való könyörgést, a jobb életért való könyörgést és a bizalmat fejezi ki egy olyan Atyában, aki segíthet nekünk jobban élni.”¹² Ezt a kérést mindenféleképpen értékelni, kísérni kell, és hálával fogadni. Azok az emberek, akik spontán módon jönnek áldást kérni, ezzel a kéréssel megmutatják őszinte nyitottságukat a transzcendencia felé, szívük bizalmát, hogy nem csak saját erejükben bíznak, igényüket Istenre, és vágyukat, hogy kitörjenek e világ szűk, korlátok közé zárt keretei közül.
    22. Ahogyan a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz tanítja nekünk, ez a bizalom „az egyetlen út, amely elvezet bennünket a mindent megadó Szeretethez. A bizalommal a kegyelem forrása árad életünkbe […]. A legalkalmasabb tehát, hogy szívből jövő bizalmunkat ne önmagunkba, hanem a minket feltétel nélkül szerető Isten végtelen irgalmába helyezzük […]. A világ bűne nagy, de nem végtelen, míg a Megváltó irgalmas szeretete valóban végtelen”¹³.
    23. Ha a liturgikus kereteken kívülről szemléljük, a hitnek ezek a megnyilvánulásai a nagyobb spontaneitás és szabadság birodalmában találhatók. Mindazonáltal „a jámborsági gyakorlatok szabadon választható volta nem jelenti tehát, hogy bárki alacsonyabb értékűnek tartsa vagy megvesse azokat. A követendő út az, hogy helyesen és bölcsen értékeljük a népi jámborsági gyakorlatokban azt a nem kevés gazdagságot, lehetőségeket és a keresztény elköteleződést, amelyet az felkelteni képes.”¹⁴ Ily módon az áldások inkább értékelendő lelkipásztori erőforrássá válnak, mint kockázattá vagy problémává.
    24. A lelkipásztorkodás szempontjából az áldásokat olyan vallásos cselekedetekként kell értékelni, amelyek „helye az Eucharisztia és a többi szentség ünneplésén kívül van”. Valóban, a népi ájtatosság „nyelvezete, ritmusa, menete, teológiai hangsúlyai” különböznek „a liturgikus cselekményekétől”. Ezért „kerüljük el, hogy a jámborsági gyakorlatokat a
«liturgikus ünneplés» köntösébe burkoljuk, ehelyett hagyjuk meg ezek saját stílusát, egyszerűségét és sajátos nyelvezetét.”^15.
    25. Az Egyháznak továbbá tartózkodnia kell attól, hogy lelkipásztori gyakorlatát bizonyos doktrinális vagy fegyelmi sémák rögzítettségére alapozza, különösen, ha ez „a feltételezett tanbeli vagy egyházfegyelmi biztonság teret nyit a narcisztikus és tekintélyelvű elitizmus előtt, ahol evangelizáció helyett csak elemzik és kategorizálják a többi embert. Ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelem munkálkodását, a kontrollra pazarolják el energiáikat.”¹⁶ Így, amikor az emberek áldást kérnek, nem szabad a kimerítő erkölcsi elemzést a megadás előfeltételének tekinteni. Az áldást kérőktől ugyanis nem kellene megkövetelni, hogy előzetesen erkölcsi tökéletességgel rendelkezzenek.
    26. Ebből a szempontból a Szentatya válasza (Respuestas) segít a Hittani Kongregáció 2021- es kijelentésének lelkipásztori szempontból való kibővítésében. A Respuestas ugyanis megkülönböztetésre hív az „egy vagy több személy által kért áldási formák lehetőségét illetően, amelyek nem közvetítik a házasság téves felfogását”¹⁷, és az objektív szempontból erkölcsileg elfogadhatatlan helyzetekben figyelembe veszik, hogy „a pasztorális szeretet megköveteli, hogy ne kezeljük egyszerűen «bűnösként» azokat, akiknek bűnösségét vagy felelősségét a szubjektív felróhatóságot befolyásoló különböző tényezők enyhíthetik”¹⁸.
    27. A jelen nyilatkozat elején idézett katekézisben Ferenc pápa javasolt egy meghatározást erre a fajta áldásra, amelyet mindenki számára felajánlunk, anélkül, hogy bármit is megkövetelnénk. Érdemes nyitott szívvel olvasni ezeket a szavakat, mert segítenek megérteni az előfeltételek nélkül felajánlott áldások pasztorális értelmét: „Isten az, aki áld. A Biblia első oldalain az áldások állandó ismétlődését látjuk. Isten az, aki áld, de az emberek is áldanak, és hamar kiderül, hogy az áldás különleges erővel rendelkezik, mely egész életében végigkíséri a személyt, aki az áldást kapja, és felkészíti az ember szívét, hogy hagyja magát megváltoztatni Isten által[…] Hasonlóképpen mi fontosabbak vagyunk Isten számára minden bűnnél, melyet elkövethetünk, mert Ő apa, anya, tiszta szeretet, Ő örökre megáldott bennünket. És sosem fog megszűnni áldani bennünket. Megrázó tapasztalat ezeknek az áldásról szóló bibliai szövegeknek az olvasása egy börtönben vagy egy felépülést segítő közösségben. Azt kell éreztetni az ilyen emberekkel, hogy súlyos vétkeik ellenére is áldottak maradnak, hogy a mennyei Atya továbbra is szereti őket, és reméli, hogy végül megnyílnak a jóra. Ha legközelebbi rokonaik is elhagyták őket, mert már menthetetlennek tartják őket, Isten számára ők mindig gyermekei maradnak.”¹⁹.
    28. Számos alkalom van, amikor az emberek spontán módon áldást kérnek, akár zarándoklatokon, akár kegyhelyeken vagy akár az utcán, amikor találkoznak egy pappal. Példaként említhetjük az Áldások könyvét, amely számos rítust tartalmaz az emberek megáldására, beleértve az időseket, a betegeket, a katekézis vagy imádság résztvevőit, a zarándokokat, az utazásra indulókat, az önkéntes csoportokat és egyesületeket és még sok mást. Az ilyen áldások mindenkinek szólnak, senkit sem szabad kizárni belőlük. Az Idősek megáldásának szertartása bevezetőjében például az áll, hogy az áldás célja, hogy „az öregek bizonyságot nyerjenek testvéreiktől a tiszteletről és a hálás lelkületről, amikor velük együtt adunk hálát az Úrnak a tőle kapott jótéteményekért és az Ő segítségével véghezvitt jótettekért.”²⁰ Ebben az esetben az áldás alanya az idős ember, akiért és akivel együtt adunk hálát Istennek mindazért a jóért, amit ez az ember tett, és mindazokért a javakért, amiket kapott. Senkit sem lehet megakadályozni ebben a hálaadásban, és minden ember – még ha nem a Teremtő terve szerint rendezett helyzetekben él is – rendelkezik olyan pozitív elemekkel, amelyekért dicsérhetjük az Urat.
    29. A felemelkedő dimenzió szemszögéből nézve, amikor az ember tudatára ébred az Úr ajándékainak és feltétel nélküli szeretetének, még bűnös helyzetekben is – különösen, amikor egy ima meghallgatásra talál -, a hívő szíve dicséretet mond Istennek és áldja őt. Senki sincs kizárva az ilyen típusú áldásból. Mindenki, egyénileg vagy másokkal együtt, felemelheti dicséretét és háláját Isten felé.
    30. Az áldások népszerű értelmezése azonban a leszálló áldások fontosságát is értékeli. Bár
„nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy bármely más egyházi struktúra állandóan és hivatalosan eljárásokat vagy szertartásokat állapítson meg mindenféle ügyekre vonatkozóan”²¹, a pasztorális óvatosság és bölcsesség – elkerülve a hívek körében a botrány és a zűrzavar minden súlyos formáját – azt javasolhatja, hogy a felszentelt pap csatlakozzon azoknak a személyeknek az imájához, akik, bár egy házassághoz semmiképpen sem hasonlítható egységben élnek, mégis az Úrra és az Ő irgalmára kívánják bízni magukat, segítségét akarják kérni, és az Ő szeretet- és igazságtervének jobb megértéséhez kívánnak eljutni.

III. A rendellenes helyzetben lévő párok és az azonos nemű párok megáldása

    31. Az itt felvázolt horizonton belül megjelenik a szabálytalan helyzetű párok és az azonos nemű párok áldásának lehetősége, amelynek formáját az egyházi hatóságoknak nem szabad rituálisan rögzíteniük, hogy ne eredményezzenek semmiféle összemosást a házasság szentségéhez tartozó áldással. Ilyen esetekben olyan áldás adható, amely nemcsak felemelő értékű, hanem magában foglalja egy olyan áldás kérését is, amely Istentől száll le azokra, akik – felismerve, hogy nincstelenek és segítségére szorulnak – nem igénylik saját státuszuk legitimálását, hanem azért könyörögnek, hogy mindaz, ami igaz, jó és emberileg érvényes az életükben és a kapcsolataikban, a Szentlélek jelenléte által gazdagodjon, gyógyuljon és emelkedjen. Az áldás e formái azt a könyörgést fejezik ki, hogy Isten adja meg azokat a segítségeket, amelyek az Ő Lelkének indíttatásaiból származnak – amit a klasszikus teológia „tényleges kegyelemnek” nevez -, hogy az emberi kapcsolatok megérjenek és növekedjenek az evangéliumhoz való hűségben, hogy megszabaduljanak tökéletlenségeiktől és gyarlóságaiktól, és hogy az isteni szeretet egyre növekvő dimenziójában fejezzék ki magukat.
    32. Isten kegyelme valóban azok életében munkálkodik, akik nem állítják, hogy igazak, hanem alázatosan bűnösnek vallják magukat, mint mindenki más. Ez a kegyelem képes mindent Isten titokzatos és kiszámíthatatlan tervei szerint irányítani. Ezért az Egyház fáradhatatlan bölcsességével és anyai gondoskodásával befogad mindenkit, aki alázatos szívvel közeledik Istenhez, és elkíséri őket azokkal a lelki segédeszközökkel, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki megértse és teljes mértékben megvalósítsa Isten akaratát a saját létében²².
    33. Ez egy olyan áldás, amely – bár egyetlen liturgikus rítusban sem szerepel –²³ egyesíti a közbenjáró imát Isten segítségül hívásával azok számára, akik alázatosan fordulnak hozzá. Isten soha senkit nem utasít el, aki hozzá közeledik! Végső soron az áldás eszközt kínál az embereknek arra, hogy növeljék az Istenbe vetett bizalmukat. Az áldáskérés tehát kifejezi és táplálja az Isten transzcendenciája, irgalma és közelsége iránti nyitottságot az élet ezer konkrét helyzetében, ami nem kis dolog abban a világban, amelyben élünk. Ez a Szentlélek magja, amelyet táplálni kell, nem pedig akadályozni.
    34. Maga az Egyház liturgiája is erre a bizakodó magatartásra hív bennünket, még bűneink, érdemtelenségünk, gyengeségeink és zavaraink közepette is, amint azt a Római Misekönyv e gyönyörű könyörgése is tanúsítja: „Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Áraszd ránk irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretünk vádol. És amit szinte már kérni sem merünk, add meg túláradó atyai jóságodból.” (Az Évközi idő XXII. vasárnapjának könyörgése). Hányszor tapasztalhatják meg az emberek a lelkipásztor egyszerű áldása által – amely nem állítja, hogy bármit is szentesítene vagy legitimálna – az Atya közelségét, minden „érdemen” és „kívánságon” túl?
    35. Ezért a felszentelt szolgálattevők lelkipásztori érzékenységét úgy is ki kell alakítani, hogy spontán módon olyan áldásokat is elvégezzenek, amelyek nem szerepelnek az Áldások könyvében.
    36. Ebben az értelemben lényeges megragadni a Szentatya azon aggodalmát, hogy ezek a nem rituális áldások soha ne szűnjenek meg olyan egyszerű gesztusok lenni, amelyek hatékony eszközt nyújtanak az őket kérő emberek Istenbe vetett bizalmának növelésére, óvatosan ügyelve arra, hogy ne váljanak liturgikus vagy félliturgikus, szentséghez hasonló aktussá. Valójában egy ilyen ritualizáció súlyos elszegényedést jelentene, mert túlzott ellenőrzésnek vetne alá egy, a népi jámborságban nagy értékkel bíró gesztust, megfosztva a lelkipásztorokat a szabadságtól és a spontaneitástól az emberek életének lelkipásztori kísérésében.
    37. Ezzel kapcsolatban a Szentatya következő szavai jutnak eszünkbe, amelyeket már részben idéztünk: „Azok a döntések, amelyek bizonyos körülmények között a lelkipásztori óvatosság részei lehetnek, nem válhatnak szükségszerűen normává. Vagyis nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy bármely más egyházi struktúra folyamatosan és hivatalosan eljárásokat vagy rituálékat állapítson meg mindenféle ügyekre […]. Az egyházjog nem fed le és nem is fedhet le mindent, és a püspöki konferenciák sem állíthatják ezt különböző dokumentumaikkal és jegyzőkönyveikkel, mivel az Egyház élete a normatív csatornákon kívül számos más csatornán is folyik.”²⁴ Így Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy „ami egy konkrét helyzetben a gyakorlati megkülönböztetés részét képezi, nem emelhető törvény szintjére”, mert ez „elviselhetetlen kazuisztikának adna helyet”²⁵.
    38. Emiatt nem szabad előírni és támogatni a szabálytalan helyzetben lévő párok megáldására vonatkozó szertartást. Ugyanakkor nem szabad megakadályozni vagy megtiltani az Egyház közelségét az emberekhez minden olyan helyzetben, amelyben Isten segítségét kérhetik egy egyszerű áldás által. A spontán áldást megelőző rövid imában a felszentelt pap kérhetné, hogy az egyéneknek legyen békéjük, egészségük, hassa át őket a türelem, a párbeszéd és a kölcsönös segítségnyújtás lelkülete, de Isten világossága és ereje is, hogy képesek legyenek akaratát maradéktalanul teljesíteni.
    39. Mindenesetre – éppen a félreértések és botrányok minden formájának elkerülése érdekében – amikor az áldás imáját egy rendezetlen helyzetben lévő házaspár kéri, még ha a liturgikus könyvek által előírt szertartásokon kívül is fejezik ki, ezt az áldást soha nem szabad a polgári házasságkötés szertartásaival egyidejűleg, de még azokkal kapcsolatos módon sem átadni. Nem lehet azt sem az esküvőhöz illő ruházat, gesztusok vagy szavak kíséretében végezni. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha az áldást azonos nemű pár kéri.
    40. Az ilyen áldás ehelyett más környezetben is megtalálhatja a helyét, például egy kegyhelyen tett látogatás, egy pappal való találkozás, egy csoportban elmondott ima vagy egy zarándoklat során. Valóban, ezeken az áldásokon keresztül, amelyeket nem a liturgiához tartozó rituális formák révén, hanem az Egyház anyai szívének kifejezéseként adnak – hasonlóan azokhoz, amelyek a népi jámborság magjából erednek -, nem áll szándékunkban legitimálni valamit, hanem inkább megnyitni az egyes ember életét Isten előtt, segítségét kérni a jobb élethez, és a Szentlelket is segítségül hívni, hogy az evangéliumi értékeket nagyobb hűséggel élhessék meg.
    41. Ami ebben a nyilatkozatban az azonos nemű párok megáldásáról elhangzott, elegendő ahhoz, hogy a felszentelt szolgálattevők körültekintő és atyai megfontoltságát ebben a tekintetben irányítsa. Így a fenti útmutatáson túlmenően nem kell további válaszokat várni az ilyen típusú áldásokkal kapcsolatos részletek vagy gyakorlati kérdések szabályozásának lehetséges módjairól²⁶.

IV. Az Egyház Isten végtelen szeretetének szentsége

    42. Az Egyház továbbra is azokat az imákat és könyörgéseket folytatja, amelyeket maga Krisztus – hangos kiáltásokkal és könnyekkel – földi életében felajánlott (vö. Zsid 5,7), és amelyek éppen ezért különleges hatékonyságot élveznek. Ily módon „nem kizárólag a szeretet gyakorlásával, jó példával és a bűnbánat cselekedeteivel végzi igazi anyai feladatát, hanem el is vezeti a lelkeket Krisztushoz.”²⁷.
    43. Az Egyház tehát Isten végtelen szeretetének szentsége. Ezért még akkor is, ha az ember Istennel való kapcsolatát a bűn elhomályosítja, az ember mindig kérheti az áldást, kinyújtva kezét Isten felé, ahogy Péter tette a viharban, amikor Jézushoz kiáltott: „Uram, ments meg engem!”. (Mt 14,30). Valóban, az áldás kérése és elnyerése lehet a lehetséges jó bizonyos helyzetekben. Ferenc pápa emlékeztet bennünket arra, hogy „Egy nagy emberi korlátok között megtett apró lépés kedvesebb lehet Istennek, mint annak külsőleg korrekt élete, aki a napjait úgy tölti, hogy nem kell jelentős nehézségekkel szembenéznie.”²⁸ Ily módon „ami ebben az alapvető magban felragyog, az nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban került kinyilvánításra.”²⁹
    44. Minden áldás alkalmat ad a kérügma megújított hirdetésére, meghívásra, hogy egyre közelebb kerüljünk Krisztus szeretetéhez. Ahogy XVI. Benedek pápa tanította: „Máriához hasonlóan az Egyház is Isten áldásának közvetítője a világ számára: megkapja azt Jézus befogadásával, és továbbadja azt Jézus hordozásával. Ő az irgalom és a béke, amelyet a világ önmagától nem tud megadni, és amelyre mindig szüksége van, legalább annyira, mint a kenyérre.”³⁰
    45. A fenti pontokat figyelembe véve és Ferenc pápa irányadó tanítását követve ez a Dikasztérium végül emlékeztetni kíván arra, hogy „a keresztény szelídség gyökere” „a képesség arra, hogy áldottnak érezzük magunkat, és hogy mi magunk is áldjunk. […] Ennek a világnak áldásra van szüksége, és mi képesek vagyunk arra, hogy áldást adjunk és kapjunk. Az Atya szeret bennünket. És csak annak az öröme maradhat bennünk, hogy áldjuk Őt, hálát adunk neki, és megtanuljuk tőle, hogy […] áldjunk.”³¹ Így minden testvér és minden nővér képes lesz érezni, hogy az Egyházban mindig zarándok, mindig koldus, mindig szeretett, és mindennek ellenére mindig áldott.

Víctor Manuel Card. FERNÁNDEZ
prefektus
Mons. Armando MATTEO
a Doktrinális Szekció titkára

Ex Audientia Die 18 December 2023
Ferenc pápa


1 Ferenc pápa, Katekézis az imádságról: Az áldás (2020. december 2.).
2 Vö. Congregatio pro Doctrina Fidei, «Responsum» ad «dubium» de benedictione unionem personarum eiusdem sexus et Nota esplicativa (2021. március 15.): AAS 113 (2021), 431-434.
3 Ferenc pápa, Evangelii Gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), n. 42: AAS 105 (2013), 1037-1038.
4 Vö. Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales (2023. július 11.).
5 Uo., ad dubium 2, c.
6 Uo., ad dubium 2, a.
7 Vö. Rituale Romanum ex decreto Sacrosancti Œcumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Ioannis Pauli PP. II promulgatum, De Benedictionibus, Praenotanda, Editio typica, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 2013, n. 12.
8 Uo., n. 11: „Quo autem clarius hoc pateat, antiqua ex traditione, formulae benedictionum eo spectant ut imprimis Deum pro eius donis glorificent eiusque impetrent beneficia atque maligni potestatem in mundo compescant.”
9 Uo., n. 15: „Quare illi qui benedictionem Dei per Ecclesiam expostulant, dispositiones suas ea fide confirment, cui omnia sunt possibilia; spe innitantur, quae non confundit; caritate praesertim vivificentur, quae mandata Dei servanda urget.”
10 Uo., n. 13: „Semper ergo et ubique occasio praebetur Deum per Christum in Spiritu Sancto laudandi, invocandi eique gratias reddendi, dummodo agatur de rebus, locis, vel adiunctis quae normae vel spiritui Evangelii non contradicant.”
11 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, d.
12 Uo., ad dubium 2, e.
13 Ferenc pápa, C’est la Confiance apostoli buzdítás (2023. október 15.), nos. 2, 20, 29.
14 Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, A népi jámborság és liturgia direktóriuma (2002. április
9.), n. 12.
15 Uo., n. 13.
16 Ferenc pápa, Evangelii Gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), n. 94: AAS 105 (2013), 1060.
17 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, e.
18 Uo., ad dubium 2, f.
19 Ferenc pápa, Katekézis az imádságról: Az áldás (2020. december 2.).
20 De Benedictionibus, n. 258: „Haec benedictio ad hoc tendit ut ipsi senes a fratribus testimonium accipiant reverentiae grataeque mentis, dum simul cum ipsis Domino gratias reddimus pro beneficiis ab eo acceptis et pro bonis operibus eo adiuvante peractis.”
21 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, g.
22 Vö. Ferenc pápa, Amoris Laetitia Szinódus utáni apostoli buzdítás (2016. március 19.), n. 250: AAS 108 (2016), 412-413.
23 Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, A népi jámborság és liturgia direktóriuma (2002. április 9.), n. 13: „A jámborsági és áhítatgyakorlatok, valamint a liturgia között fennálló objektív különbségnek meg kell mutatkoznia kultikus kifejeződéseikben. […] A jámborsági és áhítatgyakorlatok helye az Eucharisztia és a többi szentség ünneplésén kívül van.”
24 Ferenc pápa, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, g.
25 Ferenc pápa, Amoris Laetitia Szinódus utáni apostoli buzdítás (2016. március 19.), n. 304: AAS 108 (2016), 436.
26 Vö. uo.
27 Officium Divinum ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Pauli PP. VI promulgatum, Liturgia Horarum iuxta Ritum Romanum, Institutio generalis de Liturgia Horarum, Editio typica altera, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1985, n. 17: „Itaque non tantum caritate, exemplo et paenitentiae operibus, sed etiam oratione ecclesialis communitas verum erga animas ad Christum adducendas maternum munus exercet”.
28 Ferenc pápa, Evangelii Gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), n. 44, AAS 105 (2013), 1038-1039.
29 Uo., n. 36, AAS 105 (2013), 1035.
30 XVI Benedek, Omelia della Santa Messa nella Solennità di Maria SS.ma Madre di Dio. XLV Giornata mondiale
della Pace, Basilica Vaticana (1. Januar 2012), Insegnamenti VIII, 1 (2012), 3.
31 Ferenc pápa, Katekézis az imádságról: Az áldás (2020. december 2.).

2023.12.24. V   17:00  Karácsony vigíliai Szentmise a Galgagutai Templomban ©

2023.12.25. H   NB! Parancsolt ünnep, kötelező a szentmisén való részvétel

Karácsony,      00:00  Éjféli mise a Berceli Templomban ®

Jézus                08:30  Pásztorok miséje a Berceli Templomban©

születése          10:30  Szentmise a Becskei Templomban ©

                          10:30  Szentmise a Szécsénkei Templomban ®

                          12:00  Szentmise a Nógrádkövesdi Templomban ®

2023.12.26. K   08:30  Szentmise a Berceli Templomban ®

Karácsony       10:30  Szentmise a Galgagutai Templomban ©

másnapja         10:30  Igeliturgia a Becskei Templomban

Szent István     10:30  Szentmise a Szécsénkei Templomban ®

ünnepe             12:00  Igeliturgia a Nógrádkövesdi Templomban

2023.12.27. Sz  SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA – Ü

                          10:30  Szentmise a Galgagutai Templomban ® borszenteléssel

2023.12.28. Cs  APRÓSZENTEK vértanúk – Ü

                          10:30  Szentmise a Becskei Templomban

                          19:00  Szentségimádás a Berceli Templomban

2023.12.29. P    Becket Szent Tamás püspök és vértanú – e

                          08:30  Szentmise a Berceli Templomban

2023.12.30  Sz  Vigíliai szentmise a Berceli Templomban

2023.12.31. V   A SZENT CSALÁD: JÉZUS, MÁRIA és JÓZSEF

                          08:30  Szentmise a Berceli Templomban, családok megáldása

                          10:00  Szentmise a Szécsénkei Templomban

                          10:30  Szentmise a Galgagutai Templomban

                                     családok megáldása és év végi hálaadás

                          10:30  Igeliturgia a Becskei Templomban

                          12:00  Szentmise a Nógrádkövesdi Templomban

                                     családok megáldása és év végi hálaadás

                          21:00  Év végi engesztelő imaóra, szentségimádás, gyóntatás

2024.01.01. H   SZŰZ MÁRIA ISTEN ANYJA (ÚJÉV) – FÜ

                          00:00  Szentmise a Berceli Templomban

                          03:30  Engesztelő imaóra zárása

                          08:30  Szentmise a Berceli Templomban

                          10:30  Igeliturgia a Galgagutai Templomban

                          10:30  Szentmise a Becskei Templomban

                          12:00  Szentmise a Szécsénkei Templomban

                          12:00  Igeliturgia a Nógrádkövesdi Templomban

Declaration

Fiducia Supplicans

On the Pastoral Meaning of Blessings

Presentation

This Declaration considers several questions that have come to this Dicastery in recent years. In preparing the document, the Dicastery, as is its practice, consulted experts, undertook a careful drafting process, and discussed the text in the Congresso of the Doctrinal Section of the Dicastery. During that time, the document was discussed with the Holy Father. Finally, the text of the Declaration was submitted to the Holy Father for his review, and he approved it with his signature.

While the subject matter of this document was being studied, the Holy Father’s response to the Dubia of some Cardinals was made known. That response provided important clarifications for this reflection and represents a decisive element for the work of the Dicastery. Since “the Roman Curia is primarily an instrument at the service of the successor of Peter” (Ap. Const. Praedicate Evangelium, II, 1), our work must foster, along with an understanding of the Church’s perennial doctrine, the reception of the Holy Father’s teaching.

As with the Holy Father’s above-mentioned response to the Dubia of two Cardinals, this Declaration remains firm on the traditional doctrine of the Church about marriage, not allowing any type of liturgical rite or blessing similar to a liturgical rite that can create confusion. The value of this document, however, is that it offers a specific and innovative contribution to the pastoral meaning of blessings, permitting a broadening and enrichment of the classical understanding of blessings, which is closely linked to a liturgical perspective. Such theological reflection, based on the pastoral vision of Pope Francis, implies a real development from what has been said about blessings in the Magisterium and the official texts of the Church. This explains why this text has taken on the typology of a “Declaration.”

It is precisely in this context that one can understand the possibility of blessing couples in irregular situations and same-sex couples without officially validating their status or changing in any way the Church’s perennial teaching on marriage.

This Declaration is also intended as a tribute to the faithful People of God, who worship the Lord with so many gestures of deep trust in his mercy and who, with this confidence, constantly come to seek a blessing from Mother Church.

Víctor Manuel Card. FERNÁNDEZ

Prefect

Introduction

1. The supplicating trust of the faithful People of God receives the gift of blessing that flows from the Heart of Christ through his Church. Pope Francis offers this timely reminder: “The great blessing of God is Jesus Christ. He is the great gift of God, his own Son. He is a blessing for all humanity, a blessing that has saved us all. He is the Eternal Word, with whom the Father blessed us ‘while we were still sinners’ (Rom. 5:8), as St. Paul says. He is the Word made flesh, offered for us on the cross.”^[1]

2. Encouraged by such a great and consoling truth, this Dicastery has considered several questions of both a formal and an informal nature about the possibility of blessing same-sex couples and—in light of Pope Francis’ fatherly and pastoral approach—of offering new clarifications on the Responsum ad dubium^[2] that the Congregation for the Doctrine of the Faith published on 22 February 2021.

3. The above-mentioned Responsum elicited numerous and varied reactions: some welcomed the clarity of the document and its consistency with the Church’s perennial teaching; others did not share the negative response it gave to the question or did not consider the formulation of its answer and the reasons provided in the attached Explanatory Note to be sufficiently clear. To meet the latter reaction with fraternal charity, it seems opportune to take up the theme again and offer a vision that draws together the doctrinal aspects with the pastoral ones in a coherent manner because “all religious teaching ultimately has to be reflected in the teacher’s way of life, which awakens the assent of the heart by its nearness, love, and witness.”^[3]

I. The Blessing in the Sacrament of Marriage

4. Pope Francis’ recent responseto the second of the five questions posed by two Cardinals^[4] offers an opportunity to explore this issue further, especially in its pastoral implications. It is a matter of avoiding that “something that is not marriage is being recognized as marriage.”^[5] Therefore, rites and prayers that could create confusion between what constitutes marriage—which is the “exclusive, stable, and indissoluble union between a man and a woman, naturally open to the generation of children”^[6]—and what contradicts it are inadmissible. This conviction is grounded in the perennial Catholic doctrine of marriage; it is only in this context that sexual relations find their natural, proper, and fully human meaning. The Church’s doctrine on this point remains firm.

5. This is also the understanding of marriage that is offered by the Gospel. For this reason, when it comes to blessings, the Church has the right and the duty to avoid any rite that might contradict this conviction or lead to confusion. Such is also the meaning of the Responsum of the Congregation for the Doctrine of the Faith, which states that the Church does not have the power to impart blessings on unions of persons of the same sex.

6. It should be emphasized that in the Rite of the Sacrament of Marriage, this concerns not just any blessing but a gesture reserved to the ordained minister. In this case, the blessing given by the ordained minister is tied directly to the specific union of a man and a woman, who establish an exclusive and indissoluble covenant by their consent. This fact allows us to highlight the risk of confusing a blessing given to any other union with the Rite that is proper to the Sacrament of Marriage.

II. The Meaning of the Various Blessings

7. The Holy Father’s above-mentioned response invites us to broaden and enrich the meaning of blessings.

8. Blessings are among the most widespread and evolving sacramentals. Indeed, they lead us to grasp God’s presence in all the events of life and remind us that, even in the use of created things, human beings are invited to seek God, to love him, and to serve him faithfully.^[7] For this reason, blessings have as their recipients: people; objects of worship and devotion; sacred images; places of life, of work, and suffering; the fruits of the earth and human toil; and all created realities that refer back to the Creator, praising and blessing him by their beauty.

The Liturgical Meaning of the Rite” of ’lessing

9. From a strictly liturgical point of view, a blessing requires that what is blessed be conformed to God’s will, as expressed in the teachings of the Church.

10. Indeed, blessings are celebrated by virtue of faith and are ordered to the praise of God and the spiritual benefit of his people. As the Book of Blessings explains, “so that this intent might become more apparent, by an ancient tradition, the formulas of blessing are primarily aimed at giving glory to God for his gifts, asking for his favors, and restraining the power of evil in the world.”^[8] Therefore, those who invoke God’s blessing through the Church are invited to “strengthen their dispositions through faith, for which all things are possible” and to trust in “the love that urges the observance of God’s commandments.”^[9] This is why, while “there is always and everywhere an opportunity to praise God through Christ, in the Holy Spirit,” there is also a care to do so with “things, places, or circumstances that do not contradict the law or the spirit of the Gospel.”^[10] This is a liturgical understanding of blessings insofar as they are rites officially proposed by the Church.

11. Basing itself on these considerations, the Congregation for the Doctrine of the Faith’s Explanatory Note to its 2021 Responsum recalls that when a blessing is invoked on certain human relationships by a special liturgical rite, it is necessary that what is blessed corresponds with God’s designs written in creation and fully revealed by Christ the Lord. For this reason, since the Church has always considered only those sexual relations that are lived out within marriage to be morally licit, the Church does not have the power to confer its liturgical blessing when that would somehow offer a form of moral legitimacy to a union that presumes to be a marriage or to an extra-marital sexual practice. The Holy Father reiterated the substance of this Declaration in his Respuestas to the Dubia oftwo Cardinals.

12. One must also avoid the risk of reducing the meaning of blessings to this point of view alone, for it would lead us to expect the same moral conditions for a simple blessing that are called for in the reception of the sacraments. Such a risk requires that we broaden this perspective further. Indeed, there is the danger that a pastoral gesture that is so beloved and widespread will be subjected to too many moral prerequisites, which, under the claim of control, could overshadow the unconditional power of God’s love that forms the basis for the gesture of blessing.

13. Precisely in this regard, Pope Francis urged us not to “lose pastoral charity, which should permeate all our decisions and attitudes” and to avoid being “judges who only deny, reject, and exclude.”^[11] Let us then respond to the Holy Father’s proposal by developing a broader understanding of blessings.

Blessings in Sacred Scripture

14. To reflect on blessings by gathering different points of view, we first need to be enlightened by the voice of Scripture.

15. “May the Lord bless you and keep you. May the Lord make his face shine upon you and be gracious to you. May the Lord lift up his countenance upon you and give you peace” (Num. 6:24-26). This “priestly blessing” we find in the Old Testament, specifically in the Book of Numbers, has a “descending” character since it represents the invocation of a blessing that descends from God upon man: it is one of the oldest texts of divine blessing. Then, there is a second type of blessing we find in the biblical pages: that which “ascends” from earth to heaven, toward God. Blessing in this sense amounts to praising, celebrating, and thanking God for his mercy and his faithfulness, for the wonders he has created, and for all that has come about by his will: “Bless the Lord, my soul, and all that is within me, bless his holy name!” (Ps. 103:1).

16. To God who blesses, we also respond by blessing. Melchizedek, King of Salem, blesses Abram (cf. Gen. 14:19); Rebekah is blessed by family members just before she becomes the bride of Isaac (cf. Gen. 24:60), who, in turn, blesses his son, Jacob (cf. Gen. 27:27). Jacob blesses Pharaoh (cf. Gen. 47:10), his own grandsons, Ephraim and Manasseh (cf. Gen. 48:20), and his twelve sons (cf. Gen. 49:28). Moses and Aaron bless the community (cf. Ex. 39:43; Lev. 9:22). The heads of households bless their children at weddings, before embarking on a journey, and in the imminence of death. These blessings, accordingly, appear to be a superabundant and unconditional gift.

17. The blessing found in the New Testament retains essentially the same meaning it had in the Old Testament. We find the divine gift that “descends,” the human thanksgiving that “ascends,” and the blessing imparted by man that “extends” toward others. Zechariah, having regained the use of speech, blesses the Lord for his wondrous works (cf. Lk.1:64). Simeon, while holding the newborn Jesus in his arms, blesses God for granting him the grace to contemplate the saving Messiah, and then blesses the child’s parents, Mary and Joseph (cf. Lk.2:34). Jesus blesses the Father in the famous hymn of praise and exultation he addressed to him: “I praise you, O Father, Lord of heaven and earth” (Mt.11:25).

18. In continuity with the Old Testament, in Jesus as well the blessing is not only ascending, referring to the Father, but is also descending, being poured out on others as a gesture of grace, protection, and goodness. Jesus himself implemented and promoted this practice. For example, he blessed children: “And he took them in his arms and blessed them, laying his hands upon them” (Mk.10:16). And Jesus’ earthly journey will end precisely with a final blessing reserved for the Eleven, shortly before he ascends to the Father: “And lifting up his hands he blessed them. While he blessed them, he parted from them and was carried up into heaven” (Lk.24:50-51). The last image of Jesus on earth is that of his hands being raised in the act of blessing.

19. In his mystery of love, through Christ, God communicates to his Church the power to bless. Granted by God to human beings and bestowed by them on their neighbors, the blessing is transformed into inclusion, solidarity, and peacemaking. It is a positive message of comfort, care, and encouragement. The blessing expresses God’s merciful embrace and the Church’s motherhood, which invites the faithful to have the same feelings as God toward their brothers and sisters.

A Theological-Pastoral Understanding of Blessings

20. One who asks for a blessing show himself to be in need of God’s saving presence in his life and one who asks for a blessing from the Church recognizes the latter as a sacrament of the salvation that God offers. To seek a blessing in the Church is to acknowledge that the life of the Church springs from the womb of God’s mercy and helps us to move forward, to live better, and to respond to the Lord’s will.

21. In order to help us understand the value of a more pastoral approach to blessings, Pope Francis urges us to contemplate, with an attitude of faith and fatherly mercy, the fact that “when one asks for a blessing, one is expressing a petition for God’s assistance, a plea to live better, and confidence in a Father who can help us live better.”^[12] This request should, in every way, be valued, accompanied, and received with gratitude. People who come spontaneously to ask for a blessing show by this request their sincere openness to transcendence, the confidence of their hearts that they do not trust in their own strength alone, their need for God, and their desire to break out of the narrow confines of this world, enclosed in its limitations.

22. As St. Thérèse of the Child Jesus teaches us, this confidence “is the sole path that leads us to the Love that grants everything. With confidence, the wellspring of grace overflows into our lives […]. It is most fitting, then, that we should place heartfelt trust not in ourselves but in the infinite mercy of a God who loves us unconditionally […]. The sin of the world is great but not infinite, whereas the merciful love of the Redeemer is indeed infinite.”^[13]

23. When considered outside of a liturgical framework, these expressions of faith are found in a realm of greater spontaneity and freedom. Nevertheless, “the optional nature of pious exercises should in no way be taken to imply an under-estimation or even disrespect for such practices. The way forward in this area requires a correct and wise appreciation of the many riches of popular piety, [and] of the potentiality of these same riches.”^[14] In this way, blessings become a pastoral resource to be valued rather than a risk or a problem.

24. From the point of view of pastoral care, blessings should be evaluated as acts of devotion that “are external to the celebration of the Holy Eucharist and of the other sacraments.” Indeed, the “language, rhythm, course, and theological emphasis” of popular piety differ “from those of the corresponding liturgical action.” For this reason, “pious practices must conserve their proper style, simplicity, and language, [and] attempts to impose forms of ‘liturgical celebration’ on them are always to be avoided.”^[15]

25. The Church, moreover, must shy away from resting its pastoral praxis on the fixed nature of certain doctrinal or disciplinary schemes, especially when they lead to “a narcissistic and authoritarian elitism, whereby instead of evangelizing, one analyzes and classifies others, and instead of opening the door to grace, one exhausts his or her energies in inspecting and verifying.”^[16] Thus, when people ask for a blessing, an exhaustive moral analysis should not be placed as a precondition for conferring it. For, those seeking a blessing should not be required to have prior moral perfection.

26. In this perspective, the Holy Father’s Respuestas aid in expanding the Congregation for the Doctrine of the Faith’s 2021 pronouncement from a pastoral point of view. For, the Respuestas invite discernment concerning the possibility of “forms of blessing, requested by one or more persons, that do not convey an erroneous conception of marriage”^[17] and, in situations that are morally unacceptable from an objective point of view, account for the fact that “pastoral charity requires us not to treat simply as ‘sinners’ those whose guilt or responsibility may be attenuated by various factors affecting subjective imputability.”^[18]

27. In the catechesis cited at the beginning of this Declaration, Pope Francis proposed a description of this kind of blessing that is offered to all without requiring anything. It is worth reading these words with an open heart, for they help us grasp the pastoral meaning of blessings offered without preconditions: “It is God who blesses. In the first pages of the Bible, there is a continual repetition of blessings. God blesses, but humans also give blessings, and soon it turns out that the blessing possesses a special power, which accompanies those who receive it throughout their lives, and disposes man’s heart to be changed by God. ^[…] So we are more important to God than all the sins we can commit because he is father, he is mother, he is pure love, he has blessed us forever. And he will never stop blessing us. It is a powerful experience to read these biblical texts of blessing in a prison or in a rehabilitation group. To make those people feel that they are still blessed, notwithstanding their serious mistakes, that their heavenly Father continues to will their good and to hope that they will ultimately open themselves to the good. Even if their closest relatives have abandoned them, because they now judge them to be irredeemable, God always sees them as his children.”^[19]

28. There are several occasions when people spontaneously ask for a blessing, whether on pilgrimages, at shrines, or even on the street when they meet a priest. By way of example, we can refer to the Book of Blessings, which provides several rites for blessing people, including the elderly, the sick, participants in a catechetical or prayer meeting, pilgrims, those embarking on a journey, volunteer groups and associations, and more. Such blessings are meant for everyone; no one is to be excluded from them. In the introduction to the Order for the Blessing of Elderly People, forexample, it is stated that the purpose of this blessing is “so that the elderly themselves may receive from their brethren a testimony of respect and gratitude, while together with them, we give thanks to the Lord for the favors they received from him and for the good they did with his help.”^[20] In this case, the subject of the blessing is the elderly person, for whom and with whom thanks is being given to God for the good he has done and for the benefits received. No one can be prevented from this act of giving thanks, and each person—even if he or she lives in situations that are not ordered to the Creator’s plan—possesses positive elements for which we can praise the Lord.

29. From the perspective of the ascending dimension, when one becomes aware of the Lord’s gifts and his unconditional love, even in sinful situations—particularly when a prayer finds a hearing—the believer’s heart lifts its praise to God and blesses him. No one is precluded from this type of blessing. Everyone, individually or together with others, can lift their praise and gratitude to God.

30. The popular understanding of blessings, however, also values the importance of descending blessings. While “it is not appropriate for a Diocese, a Bishops’ Conference, or any other ecclesial structure to constantly and officially establish procedures or rituals for all kinds of matters,”^[21] pastoral prudence and wisdom—avoiding all serious forms of scandal and confusion among the faithful—may suggest that the ordained minister join in the prayer of those persons who, although in a union that cannot be compared in any way to a marriage, desire to entrust themselves to the Lord and his mercy, to invoke his help, and to be guided to a greater understanding of his plan of love and of truth.

III. Blessings of Couples in Irregular Situations and of Couples of the Same Sex

31. Within the horizon outlined here appears the possibility of blessings for couples in irregular situations and for couples of the same sex, the form of which should not be fixed ritually by ecclesial authorities to avoid producing confusion with the blessing proper to the Sacrament of Marriage. In such cases, a blessing may be imparted that not only has an ascending value but also involves the invocation of a blessing that descends from God upon those who—recognizing themselves to be destitute and in need of his help—do not claim a legitimation of their own status, but who beg that all that is true, good, and humanly valid in their lives and their relationships be enriched, healed, and elevated by the presence of the Holy Spirit. These forms of blessing express a supplication that God may grant those aids that come from the impulses of his Spirit—what classical theology calls “actual grace”—so that human relationships may mature and grow in fidelity to the Gospel, that they may be freed from their imperfections and frailties, and that they may express themselves in the ever-increasing dimension of the divine love.

32. Indeed, the grace of God works in the lives of those who do not claim to be righteous but who acknowledge themselves humbly as sinners, like everyone else. This grace can orient everything according to the mysterious and unpredictable designs of God. Therefore, with its untiring wisdom and motherly care, the Church welcomes all who approach God with humble hearts, accompanying them with those spiritual aids that enable everyone to understand and realize God’s will fully in their existence.^[22]

33. This is a blessing that, although not included in any liturgical rite,^[23] unites intercessory prayer with the invocation of God’s help by those who humbly turn to him. God never turns away anyone who approaches him! Ultimately, a blessing offers people a means to increase their trust in God. The request for a blessing, thus, expresses and nurtures openness to the transcendence, mercy, and closeness to God in a thousand concrete circumstances of life, which is no small thing in the world in which we live. It is a seed of the Holy Spirit that must be nurtured, not hindered.

34. The Church’s liturgy itself invites us to adopt this trusting attitude, even in the midst of our sins, lack of merits, weaknesses, and confusions, as witnessed by this beautiful Collect from the Roman Missal: “Almighty ever-living God, who in the abundance of your kindness surpass the merits and the desires of those who entreat you, pour out your mercy upon us to pardon what conscience dreads and to give what prayer does not dare to ask” (Collect for the Twenty-Seventh Sundayof Ordinary Time). How often, through a pastor’s simple blessing, which does not claim to sanction or legitimize anything, can people experience the nearness of the Father, beyond all “merits” and “desires”?

35. Therefore, the pastoral sensibility of ordained ministers should also be formed to perform blessings spontaneously that are not found in the Book of Blessings.

36. In this sense, it is essential to grasp the Holy Father’s concern that these non-ritualized blessings never cease being simple gestures that provide an effective means of increasing trust in God on the part of the people who ask for them, careful that they should not become a liturgical or semi-liturgical act, similar to a sacrament. Indeed, such a ritualization would constitute a serious impoverishment because it would subject a gesture of great value in popular piety to excessive control, depriving ministers of freedom and spontaneity in their pastoral accompaniment of people’s lives.

37. In this regard, there come to mind the following words of the Holy Father, already quoted in part: “Decisions that may be part of pastoral prudence in certain circumstances should not necessarily become a norm. That is to say, it is not appropriate for a Diocese, a Bishops’ Conference, or any other ecclesial structure to constantly and officially establish procedures or rituals for all kinds of matters […]. Canon Law should not and cannot cover everything, nor should the Episcopal Conferences claim to do so with their various documents and protocols, since the life of the Church flows through many channels besides the normative ones.”^[24] Thus Pope Francis recalled that “what is part of a practical discernment in particular circumstances cannot be elevated to the level of a rule” because this “would lead to an intolerable casuistry.”^[25]

38. For this reason, one should neither provide for nor promote a ritual for the blessings of couples in an irregular situation. At the same time, one should not prevent or prohibit the Church’s closeness to people in every situation in which they might seek God’s help through a simple blessing. In a brief prayer preceding this spontaneous blessing, the ordained minister could ask that the individuals have peace, health, a spirit of patience, dialogue, and mutual assistance—but also God’s light and strength to be able to fulfill his will completely.

39. In any case, precisely to avoid any form of confusion or scandal, when the prayer of blessing is requested by a couple in an irregular situation, even though it is expressed outside the rites prescribed by the liturgical books, this blessing should never be imparted in concurrence with the ceremonies of a civil union, and not even in connection with them. Nor can it be performed with any clothing, gestures, or words that are proper to a wedding. The same applies when the blessing is requested by a same-sex couple.

40. Such a blessing may instead find its place in other contexts, such as a visit to a shrine, a meeting with a priest, a prayer recited in a group, or during a pilgrimage. Indeed, through these blessings that are given not through the ritual forms proper to the liturgy but as an expression of the Church’s maternal heart—similar to those that emanate from the core of popular piety—there is no intention to legitimize anything, but rather to open one’s life to God, to ask for his help to live better, and also to invoke the Holy Spirit so that the values of the Gospel may be lived with greater faithfulness.

41. What has been said in this Declaration regarding the blessings of same-sex couples is sufficient to guide the prudent and fatherly discernment of ordained ministers in this regard. Thus, beyond the guidance provided above, no further responses should be expected about possible ways to regulate details or practicalities regarding blessings of this type.^[26]

IV. The Church is the Sacrament of God’s Infinite Love

42. The Church continues to lift up those prayers and supplications that Christ himself—with loud cries and tears—offered in his earthly life (cf. Heb. 5:7), and which enjoy a special efficacy for this reason. In this way, “not only by charity, example, and works of penance, but also by prayer does the ecclesial community exercise a true maternal function in bringing souls to Christ.”^[27]

43. The Church is thus the sacrament of God’s infinite love. Therefore, even when a person’s relationship with God is clouded by sin, he can always ask for a blessing, stretching out his hand to God, as Peter did in the storm when he cried out to Jesus, “Lord, save me!” (Mt. 14:30). Indeed, desiring and receiving a blessing can be the possible good in some situations. Pope Francis reminds us that “a small step, in the midst of great human limitations, can be more pleasing to God than a life which appears outwardly in order but moves through the day without confronting great difficulties.”^[28] In this way, “what shines forth is the beauty of the saving love of God made manifest in Jesus Christ, who died and rose from the dead.”^[29]

44. Any blessing will be an opportunity for a renewed proclamation of the kerygma, an invitation to draw ever closer to the love of Christ. As Pope Benedict XVI taught, “Like Mary, the Church is the mediator of God’s blessing for the world: she receives it in receiving Jesus and she transmits it in bearing Jesus. He is the mercy and the peace that the world, of itself, cannot give, and which it needs always, at least as much as bread.”^[30]

45. Taking the above points into account and following the authoritative teaching of Pope Francis, this Dicastery finally wishes to recall that “the root of Christian meekness” is “the ability to feel blessed and the ability to bless […]. This world needs blessings, and we can give blessings and receive blessings. The Father loves us, and the only thing that remains for us is the joy of blessing him, and the joy of thanking him, and of learning from him ^[…] to bless.”^[31] In this way, every brother and every sister will be able to feel that, in the Church, they are always pilgrims, always beggars, always loved, and, despite everything, always blessed.

Víctor Manuel Card. FERNÁNDEZ

Prefect

Mons. Armando MATTEO

Secretary for the Doctrinal Section

Ex Audientia Die 18 December 2023

Francis

_____________

^[1] Francis, Catechesis on Prayer: The Blessing (2 December 2020).

^[2] Cf. Congregatio pro Doctrina Fidei, «Responsum» ad «dubium» de benedictione unionem personarum eiusdem sexus et Nota esplicativa (15 March 2021): AAS 113 (2021), 431-434.

^[3] Francis, Ap. Exhort. Evangelii Gaudium (24 November 2013), no. 42: AAS 105 (2013), 1037-1038.

^[4] Cf. Francis, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales (11 July 2023).

^[5] Ibid., ad dubium 2, c.

^[6] Ibid., ad dubium 2, a.

^[7] Cfr. Rituale Romanum ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Ioannis Pauli PP. II promulgatum, De Benedictionibus, Praenotanda, Editio typica, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 2013, no. 12.

^[8] Ibid., no. 11: “Quo autem clarius hoc pateat, antiqua ex traditione, formulae benedictionum eo spectant ut imprimis Deum pro eius donis glorificent eiusque impetrent beneficia atque maligni potestatem in mundo compescant.”

^[9] Ibid., no. 15: “Quare illi qui benedictionem Dei per Ecclesiam expostulant, dispositiones suas ea fide confirment, cui omnia sunt possibilia; spe innitantur, quae non confundit; caritate praesertim vivificentur, quae mandata Dei servanda urget.”

^[10] Ibid., no. 13: “Semper ergo et ubique occasio praebetur Deum per Christum in Spiritu Sancto laudandi, invocandi eique gratias reddendi, dummodo agatur de rebus, locis, vel adiunctis quae normae vel spiritui Evangelii non contradicant.”

^[11] Francis, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, d.

^[12] Ibid., ad dubium 2, e.

^[13] Francis, Ap. Exhort. C’est la Confiance (15 October 2023), nos. 2, 20, 29.

^[14] Congregation for Divine Worship and the Discipline of the Sacraments, Directory on Popular Piety and the Liturgy. Principles and Guidelines (9 April 2002), no. 12.

^[15] Ibid., no. 13.

^[16] Francis, Exhort. Ap. Evangelii Gaudium (24 November 2013), no. 94: AAS 105 (2013), 1060.

^[17] Francis, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, e.

^[18] Ibid., ad dubium 2, f.

^[19] Francis, Catechesis on Prayer: The Blessing (2 December 2020).

^[20] De Benedictionibus, no. 258: “Haec benedictio ad hoc tendit ut ipsi senes a fratribus testimonium accipiant reverentiae grataeque mentis, dum simul cum ipsis Domino gratias reddimus pro beneficiis ab eo acceptis et pro bonis operibus eo adiuvante peractis.”

^[21] Francis, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, g.

^[22] Cf. Francis, Post-Synodal Ap. Exhort. Amoris Laetitia (19 March 2016), no. 250: AAS 108 (2016), 412-413.

^[23] Cf. Congregation for Divine Worship and the Discipline of the Sacraments, Directory on Popular Piety and the Liturgy (9 April 2002), no. 13: “The objective difference between pious exercises and devotional practices should always be clear in expressions of worship. […] Acts of devotion and piety are external to the celebration of the Holy Eucharist, and of the other sacraments.”

^[24] Francis, Respuestas a los Dubia propuestos por dos Cardenales, ad dubium 2, g.

^[25] Francis, Post-Synodal Ap. Exhort. Amoris Laetitia (19 March 2016), no. 304: AAS 108 (2016), 436.

^[26] Cf. ibid.

^[27] Officium Divinum ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum auctoritate Pauli PP. VI promulgatum, Liturgia Horarum iuxta Ritum Romanum, Institutio Generalis de Liturgia Horarum, Editio typica altera, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1985, no. 17: “Itaque non tantum caritate, exemplo et paenitentiae operibus, sed etiam oratione ecclesialis communitas verum erga animas ad Christum adducendas maternum munus exercet.”

^[28] Francis, Ap. Exhort. Evangelii Gaudium (24 November 2013), no. 44: AAS 105 (2013), 1038-1039.

^[29] Ibid., no. 36: AAS 105 (2013), 1035.

^[30] Benedict XVI, Homily on the Solemnity of Mary, Mother of God. 45^th World Day of Peace, Vatican Basilica (1 January 2012): Insegnamenti VIII, 1 (2012), 3.

^[31] Francis, Catechesis on Prayer: The Blessing (2 December 2020).

[01963-EN.01] [Original text: English]

1210. kán. — Szent helyen csak az van megengedve, ami az istentisztelet, a jámborság és a
      vallás gyakorlását és elômozdítását szolgálja, és tilos mindaz, ami nem fér össze a hely
      szentségével. Az ordinárius azonban esetenként megengedheti a hely más jellegű használatát
      is, ha az nem ellenkezik a hely szentségével.

https://www.ewtn.com/catholicism/library/concerts-in-churches-2164

Koncertek a templomokban
Szerző: CDW
KONCERTEK A TEMPLOMOKBAN

Istentiszteleti Kongregáció

I. Zene a templomokban a liturgikus ünnepségek kivételével

1. A zene iránti érdeklődés a kortárs kultúra egyik jegye. Az a könnyedség, amellyel otthon, rádión, lemezeken, kazettákon és televízión keresztül lehet hallgatni klasszikus műveket, semmiképpen sem csökkentette az élő koncerteken való részvétel örömét, hanem éppen ellenkezőleg, fokozta azt. Ez biztató, mert a zene és a dal hozzájárul az emberi lélek felemeléséhez.

A koncertek számának növekedése általában egyes országokban arra késztette, hogy a templomokat gyakrabban használják ilyen rendezvényekre. Különféle okokat adnak ennek a „helyi igényeknek”, ahol például nem könnyű megfelelő helyek finanszírozására; akusztikai megfontolások, amelyekre a templomok gyakran ideálisak; esztétikai okok, nevezetesen a szép környezetben való fellépés vágya, illeszkedési okok, a művek bemutatása abban a környezetben, amelyre eredetileg írták, pusztán gyakorlati okokból, például az orgonaestekhez szükséges létesítmények: egyszóval a templomok sok szempontból alkalmas helynek számítanak egy koncert megtartására.

2. A jelenkori fejlődés mellett új helyzet alakult ki az egyházban.

A Scholae cantorumnak nem volt gyakori alkalma, hogy hagyományos, többszólamú szakrális zenei repertoárját liturgikus ünneplés keretében mutassa be.

Emiatt kezdeményezték, hogy ezt a szakrális zenét a templomban koncert formájában adják elő. Ugyanez történt a gregorián énekléssel is, amely a templomon belüli és kívüli koncertprogramok részévé vált.

Egy másik fontos tényező az ún. „spirituális koncertekből”, amelyeket azért neveznek, mert az ezeken előadott zene vallásosnak tekinthető, a választott téma, vagy a megzenésített szövegek jellege miatt, ill. az előadás helyszíne.

Az ilyen eseményeket bizonyos esetekben felolvasások, imák és néma percek kísérik. Ilyen jellemzőik alapján szinte egy „odaadó gyakorlathoz” hasonlíthatók.

3. A templomokban tartott hangversenyek megnövekedett száma kétségeket ébreszt a lelkészekben és a gyülekezeti plébánosokban, hogy vajon mennyire van szükség ilyen rendezvényekre.

A templomok általános megnyitása a hangversenyekre számos hívőnél panaszt okozhat, másrészt a teljes visszautasítás félreértésekhez vezethet.

Először is mérlegelni kell a keresztény egyház jelentőségét és célját. Ennek érdekében az Istentiszteleti Kongregáció alkalmasnak tartja, hogy a püspöki konferenciáknak, és amennyiben ez azokra vonatkozik, az országos liturgia és zenei bizottságok számára néhány megfigyelést és értelmezést javasoljon a templomhasználatra vonatkozó kánoni normákról. különféle zenék, zene és ének, vallási ihletésű zene és nem vallásos jellegű zene.

4. Ezen a ponton újra el kell olvasni a témával foglalkozó legújabb dokumentumokat, különösen a Liturgia Sacrosanctum Concilium alkotmányát , az 1967. március 5-i Instruction Musicam Sacram- ot, az 1970. szeptember 5-i Instruction Liturgicae Instaurationes-t , valamint a kánonjogi törvénykönyv előírásai, cann. 1210, 1213 és 1222.

Jelen levélben az elsődleges szempont a liturgia ünneplésén kívüli zenei előadásokra vonatkozik.

Az Istentiszteleti Kongregáció ezzel kívánja segíteni az egyes püspököket az érvényes lelkipásztori döntések meghozatalában, szem előtt tartva a térség társadalmi-kulturális helyzetét.

II. Megfontolandó pontok

A gyülekezetek jellege és célja

5. A templom és az oltár felszentelésének rítusában kifejezett hagyomány szerint a templomok elsősorban olyan helyek, ahol Isten népe összegyűlik, és „egyé lettek, ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyek, és az Egyház, Isten élő kövekkel épített temploma, amelyben lélekben és igazságban imádják az Atyát.” Jogosan az ókortól kezdve a „templom” elnevezést kiterjesztették arra az épületre, amelyben a

A keresztény közösség összefog, hogy meghallja Isten igéjét, együtt imádkozzon, a szentségeket átvegye, ünnepelje az Eucharisztiát és meghosszabbítsa annak ünnepét az Oltáriszentség imádásában (vö. Egyházszentelés rendje, II. fejezet, 1).

A templom azonban nem tekinthető pusztán semmiféle találkozó nyilvános helyének. Ezek szent helyek, vagyis odaadásukkal és áldásukkal tartósan „elválasztva” az isteni imádathoz.

Látható építményekként a templomok a földi zarándokegyház jelei; olyan képek ezek, amelyek a mennyei Jeruzsálemet hirdetik, ahol az ember és Isten közötti közösség titka valósul meg. A templom mind a városokban, mind a vidéken Isten háza marad, és az emberek között való lakozás jele. Még akkor is szent hely marad, amikor nem történik liturgikus ünneplés.

A zajtól megzavart társadalomban, különösen a nagyvárosokban, a templomok egy oázis is, ahol az emberek csendben és imában összegyűlnek, hogy lélek békéjét és a hit fényét keressék.

Ez csak akkor lehetséges, ha az egyház megtartja sajátos identitását. Ha a templomokat más célokra használják, mint amelyekre építették őket, veszélybe kerül a keresztény misztérium jeleként betöltött szerepük, ami többé-kevésbé súlyosan károsítja a hittanítást és Isten népének érzékenységét. , az Úr szavai szerint: „Az én házam az imádság háza” (Lk 19,46).

A szakrális zene jelentősége

6. A szakrális zene, legyen az énekes vagy hangszeres, fontos. A zene szent, „amennyiben az istentisztelet ünneplésére komponálják, és sértetlen formával rendelkezik” ( Musicam Sacram n. 4a). Az Egyház „felbecsülhetetlen értékű kincsnek tekinti, minden más művészetnél nagyobb kincsnek”, felismerve, hogy „szolgálati funkciója van az Úr szolgálatában” (vö. SC n. 112); és azt ajánlja, hogy „nagy gonddal őrizzék és ápolják” ( SC n. 114).

Bármilyen szakrális zenei előadás, amelyre az ünneplés során kerül sor, teljes összhangban kell lennie azzal az ünnepléssel. Ez gyakran azt jelenti, hogy azok a zenei kompozíciók, amelyek abból az időszakból származnak, amikor a hívek aktív részvételét nem hangsúlyozták az autentikus keresztény szellem forrásaként ( SC n. 14, Pius X Tra le sollecitudini ), már nem tekinthetők befogadásra alkalmasnak. liturgikus ünnepségeken belül.

Hasonló változások következtek be a felfogásban és a tudatosságban más területeken is, amelyek az istentisztelet művészi aspektusát érintik: például a szentély szerkezetét átalakították, az elnöki székkel, az ambóval és az oltárral szemben a populummal . Az ilyen változtatásokat nem a múlt figyelmen kívül hagyása jegyében hajtották végre, hanem a nagyobb jelentőségű cél elérése, nevezetesen a hívek aktív részvétele érdekében tartották szükségesnek. Azon a korlátokon, amelyeket az ilyen változtatások bizonyos zeneművekre támasztanak, áthidalható, ha előadásukat a liturgikus ünneplés kontextusán kívül, egy szakrális zenei hangverseny keretében rendezzük meg.

Szerv

7. A mai liturgikus ünnepségeken a tisztán hangszeres darabok orgonán való előadása korlátozott. A múltban az orgona a hívek aktív részvételének helyét vette át, és az embereket az ünneplés „néma és inert nézőinek” szerepére redukálta (XI. Pius, Divini Cultus , n. 9).

Jogos, hogy az orgona kísérje és fenntartsa a gyülekezet vagy a kórus énekét az ünnepségen belül. Másrészt, az orgona soha nem használható az ünnepelt imáinak vagy énekeinek, sem az olvasó vagy a diakónus által hirdetett felolvasások kíséretére.

A hagyományoknak megfelelően az orgona néma legyen a bűnbánati időszakokban (böjt és nagyhét), advent idején és a halotti liturgián. Valós lelkipásztori igény esetén az orgonát az éneklés támogatására lehet használni.

Illik, hogy az ünnepség előkészületeként és befejezéseként az ünneplés előtt és után is orgona szóljon.

Kiemelten fontos, hogy minden gyülekezetben, és különösen azokban, amelyek jelentősek, legyenek képzett zenészek és jó minőségű hangszerek. Gondoskodni kell az orgonák karbantartásáról, és tiszteletben kell tartani történelmi jellegüket mind formailag, mind hangnemükben.

III. Gyakorlati irányelvek

8. A templomhasználat szabályozását a Kánoni törvénykönyv 1210. kánonja határozza meg:

„A szent helyen csak azok a dolgok megengedettek, amelyek az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlását vagy előmozdítását szolgálják. Tilos minden, ami nincs összhangban a hely szentségével. Az ordinárius azonban egyedi esetekben engedélyezhet más felhasználást is. , feltéve, hogy nem ellentétesek a hely szent jellegével”.

Az az elv, hogy a templomhasználat nem sértheti a hely szakralitását, meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján a templom ajtaja megnyílik a szakrális vagy vallásos zenei hangverseny előtt, valamint minden más zenei fajta kizárása is. A legszebb szimfonikus zene például önmagában nem vallásos jellegű. A szakrális vagy vallásos zene meghatározása kifejezetten a zeneművek vagy dalok eredeti szándékolt felhasználásától, valamint tartalmuktól függ. Nem jogos előírni a nem vallási ihletésű zene templomban történő kivitelezését, amelyet egy meghatározott világi kontextusban történő előadás céljából komponáltak, függetlenül attól, hogy a zenét klasszikusnak vagy kortársnak, magas színvonalúnak ítélik-e meg. minőségű vagy népszerű. Az ilyen előadások egyrészt nem tartanák tiszteletben a templom szakrális jellegét, másrészt azt eredményeznék, hogy a zenét nem illő kontextusban adják elő.

Az egyházi hatalomhoz tartozik, hogy korlátok nélkül gyakorolja a szent helyek kormányzását (vö. 1213. kánon), és ennélfogva a templomok használatát oly módon szabályozza, hogy megőrizze szent jellegét.

9. Szakrális zene, azaz olyan zene, amelyet liturgiára komponáltak, de amelyet különböző okok miatt már nem lehet liturgikus ünneplés során előadni, valamint vallásos zene, azaz a Szentírás szövege által ihletett zene vagy a liturgia, amely Istenre, a Boldogságos Szűz Máriára, a Szentekre vagy az Egyházra vonatkozik, mindkettő helyet kaphat a templom épületében, de a liturgikus ünneplésen kívül. Az orgonajáték vagy más zenei előadás, akár énekes, akár hangszeres, „a jámborság vagy a vallás előmozdítását szolgálhatja”. Különösen lehet

a. felkészülni a főbb liturgikus ünnepekre, vagy a tényleges ünneplés pillanatán túl ünnepi jelleget kölcsönözni azoknak;

b. kiemeli a különböző liturgikus évszakok sajátos jellegét;

c. olyan szépséget teremtett a templomokban, amely alkalmas a meditációra, hogy még az egyháztól távol állókban is nyitottságot ébresszen a lelki értékek iránt,

d. olyan kontextust hozzon létre, amely kedvez és hozzáférhetővé teszi Isten Igéjének hirdetését, például az evangélium tartós olvasását;

e. tartsd életben az egyházi zene kincseit, amelyeket nem szabad elveszíteni; liturgiára komponált zeneművek és énekek, amelyek a modern idők liturgikus ünnepeibe semmiképpen sem illeszthetők be kényelmesen; spirituális zene, például oratóriumok és vallási kantáták, amelyek továbbra is a spirituális kommunikáció eszközeiként szolgálhatnak;

f. Előre egyeztetett időpontokban orgonahangversenyek segítségével segítse a látogatókat és a turistákat abban, hogy jobban megragadják a templom szakrális jellegét.

10. Amikor azt javasolják, hogy a templomban koncertet tartsanak, az ordinárius adja meg az engedélyt per mudum actus . Ez kizárja a koncertsorozat engedélyezését, például egy fesztivál vagy koncertciklus esetében.

Ha az ordinárius szükségesnek tartja, a Kánonjogi Kódexben meghatározott feltételek mellett megteheti. 1222 par. 2, jelöljön ki egy templomot, amelyet már nem használnak isteni szolgálatra, „előadóteremként” a szakrális vagy vallásos zene, valamint a nem kifejezetten vallásos, de a hely jellegének megfelelő zene előadására.

Ebben a feladatban a püspököt az Egyházmegyei Liturgia és Szakrális Zene Bizottság segítse.

Annak érdekében, hogy a templom szakrális jellege megmaradjon a koncertek terén, az ordinárius meghatározhatja, hogy:

a. A jelentkezéseket írásban, kellő időben, a tervezett koncert dátumának és időpontjának, a művek műsorát és a zeneszerzők nevének feltüntetésével kell benyújtani.

b. Az ordinárius felhatalmazását követően az egyházak rektorai és plébánosai a szükséges normák betartása érdekében a részleteket egyeztetjék a kórussal és a zenekarral.

c. A templomba való belépésnek térítésmentesnek és mindenki számára nyitva kell lennie.

d. Az előadóknak és a közönségnek a hely szakrális jellegéhez illően kell öltözniük.

e. A zenészeket és az énekeseket nem szabad a szentélyben elhelyezni. A legnagyobb tisztelet az oltár, az elnöki szék és az ambó iránt.

f. Az Oltáriszentséget lehetőség szerint egy mellékkápolnában vagy más biztonságos és megfelelően feldíszített helyen kell fenntartani (vö. CIC, 938. konzervdoboz, 4. par.).

g. A koncertet nemcsak történelmi vagy technikai részletekkel kell bemutatni vagy bevezetni, hanem úgy is, hogy a hallgatók mélyebb megértését és belső részvételét segítse elő.

h. A koncert szervezője írásban nyilatkozik arról, hogy az ezzel járó költségekért, a templom rendbetételéért, valamint az esetlegesen felmerülő károkért jogi felelősséget vállal.

11. A fenti gyakorlati útmutatások segítséget kell nyújtaniuk az egyházak püspökeinek és rektorainak lelkipásztori felelősségükben, hogy fenntartsák templomaik szakrális jellegét, amelyet szent ünnepekre, imára és csendre terveztek.

Az ilyen jelzéseket nem szabad a zeneművészet iránti érdeklődés hiányaként értelmezni.

A szakrális zene kincses tárháza tanúja annak, ahogy a keresztény hit támogatja a kultúrát.

A szakrális vagy vallásos zene valódi értékének hangsúlyozásával a keresztény zenészeknek és a „scholae cantorum” tagjainak azt kell érezniük, hogy bátorítást kapnak e hagyomány folytatására és életben tartására a hit szolgálata érdekében, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat is kifejezte. a művészeknek szóló üzenetében:

„Ne habozzon az isteni igazság szolgálatába állítani tehetségét. A világnak, amelyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy ne veszítse el a reményt. A szépség, akárcsak az igazság, örömmel tölti el a szívet. És ez az önöknek köszönhető. kezek” (vö. II. Vatikáni Zsinat, Üzenet művészeknek, 1965. december 8.).

Róma, 1987. november 5.

Paul Augustine kártya. Mayer, OSB
prefektus

Virgilio Noè
Voncaria címzetes érseke
titkár

Átvéve:
L’Osservatore Romano
Weekly Edition angol nyelven
, 1987. december 14., 6. oldal

A L’Osservatore Romano a Szentszék újsága.
A Weekly Edition angol nyelvű kiadását az Egyesült Államokban adja ki:

The Cathedral Foundation
L’Osservatore Romano English Edition
320 Cathedral St.
Baltimore, MD 21201
Előfizetések: (410) 547-5315
Fax: (410) 332-1069
lormail@catholicreview.org

Eredeti nyelven:

Concerts in Churches

Author: CDW

CONCERTS IN CHURCHES

Congregation for Divine Worship

I. Music in churches other than during liturgical celebrations

1. The interest shown in music is one of the marks of contemporary culture. The ease with which it is possible to listen at home to classical works, by means of radio, records, cassettes and television, has in no way diminished the pleasure of attending live concerts, but on the contrary has actually enhanced it. This is encouraging, because music and song contribute to elevating the human spirit.

The increase in the number of concerts in general has in some countries given rise to a more frequent use of churches for such events. Various reasons are given for this” local needs, where for example it is not easy to fund suitable places; acoustical considerations, for which churches are often ideal; aesthetic reasons, namely the desire to perform in beautiful surroundings, reasons of fittingness, that, to present the works in the setting for which they were originally written; purely practical reasons, for example facilities for organ recitals: in a word, churches are considered to be in many ways apt places for hold a concert.

2. Alongside this contemporary development a new situation has arisen in the church.

The Scholae cantorum have not had frequent occasion to execute their traditional repertory of sacred polyphony music within the context of a liturgical celebration.

For this reason, the initiative has been taken to perform this sacred music in church in the form of a concert. The same has happened with Gregorian chant, which has come to form part of the concert programmes both inside and outside of church.

Another important factor emerges from the so-called „spiritual concerts”, so termed because the music performed in them can be considered as religious, because of the theme chosen, or on account of the nature of the texts set to music, or because of the venue for the performance.

Such events are in some cases accompanied by readings, prayers and moments of silence. Given such features they can almost be compared to a „devotional exercise”.

3. The increased numbers of concerts held in churches has given rise to doubts in the minds of pastors and rectors of churches as to the extent to which such events are really necessary.

A general opening of churches for concerts could give rise to complaints by a number of the faithful, yet on the other hand an outright refusal could lead to some misunderstanding.

First it is necessary to consider the significance and purpose of a Christian church. For this, the Congregation for Divine Worship considers it opportune to propose to the episcopal conferences, and in so far as it concerns them, to the national commissions of liturgy and music, some observations and interpretations of the canonical norms concerning the use of churches for various kinds of music, music and song, music of religious inspiration and music of non-religious character.

4. At this juncture it is necessary to reread recent documents which treat of the subject, in particular the Constitution on the Liturgy Sacrosanctum Concilium, the Instruction Musicam Sacram, of 5 March 1967, the Instruction Liturgicae Instaurationes of 5 September 1970, in addition to the prescriptions of the Code of Canon Law, cann. 1210, 1213 and 1222.

In this present letter the primary concern is with musical performances outside of the celebration of the liturgy.

The Congregation for Divine Worship wishes in this way to help individual bishops to make valid pastoral decisions, bearing in mind the socio-cultural situation of the area.

II. Points for consideration

The character and purpose of churches

5. According to tradition as expressed in the rite for the dedication of a church and altar, churches are primarily places where the People of God gather, and are „made one as the Father, the Son and the Holy Spirit are one, and are the Church, the temple of God built with living stones, in which the Father is worshipped in spirit and in truth”. Rightly so, from ancient times the name „church” has been extended to the building in which the

Christian community unites to hear the word of God, to pray together, to receive the sacraments, to celebrate the Eucharist and to prolong its celebration in the adoration of the Blessed Sacrament (cf. Order of the Dedication of a Church, ch. II, 1).

Church, however, cannot be considered simply as public places for any kind of meeting. They are sacred places, that is, „set apart” in a permanent way for Divine Worship by their dedication and blessing.

As visible constructions, churches are signs of the pilgrim Church on earth; they are images that proclaim the heavenly Jerusalem, places in which are actualized the mystery of the communion between man and God. Both in urban areas and in the countryside, the church remains the house of God, and the sign of his dwelling among men. It remains a sacred place, even when no liturgical celebration is taking place.

In a society disturbed by noise, especially in the big cities, churches are also an oasis where people gather, in silence and in prayer, to seek peace of soul and the light of faith.

That will only be possible in so far as church maintain their specific identity. When churches are used for ends other than those for which they were built, their role as a sign of the Christian mystery is put at risk, with more or less serious harm to the teaching of the faith and to the sensitivity of the People of God, according to the Lord’s words: „My house is a house of prayer” (Lk 19:46).

Importance of sacred music

6. Sacred music, whether vocal or instrumental, is of importance. Music is sacred „in so far as it is composed for the celebration of divine worship and possesses integrity of form” (Musicam Sacram n. 4a). The Church considers it a „treasure of inestimable value, greater even that of any other art”, recognizing that it has a „ministerial function in the service of the Lord” (cf. SC n. 112); and recommending that it be „preserved and fostered with great care” (SC n. 114).

Any performance of sacred music which takes place during a celebration, should be fully in harmony with that celebration. This often means that musical compositions which date from a period when the active participation of the faithful was not emphasized as the source of the authentic Christian spirit (SC n. 14, Pius X Tra le sollecitudini) are no longer to be considered suitable for inclusion within liturgical celebrations.

Analogous changes of perception and awareness have occurred in other areas involving the artistic aspect of divine worship: for example, the sanctuary has been restructured, with the president’s chair, the ambo and the altar versus populum. Such changes have not been made in a spirit of disregard for the past, but have been deemed necessary in the pursuit of an end of greater importance, namely, the active participation of the faithful. The limitation which such changes impose on certain musical works can be overcome by arranging for their performance outside the context of liturgical celebration in a concert of sacred music.

Organ

7. The performance of purely instrumental pieces on the organ during liturgical celebrations today is limited. In the past the organ took the place of the active participation of the faithful, and reduced the people to the role of „silent and inert spectators” of the celebration (Pius XI, Divini Cultus, n. 9).

It is legitimate for the organ to accompany and sustain the singing either of the assembly or the choir within the celebration. On the other hand, the organ must never be used to accompany the prayers or chants of the celebrant nor the readings proclaimed by the reader or the deacon.

In accordance with tradition, the organ should remain silent during penitential seasons (Lent and Holy Week), during advent and the Liturgy for the Dead. When, however, there is real pastoral need, the organ can be used to support the singing.

It is fitting that the organ be played before and after a celebration as a preparation and conclusion of the celebration.

It is of considerable importance that in all churches, and especially those of some importance, there should be trained musicians and instruments of good quality. Care should be given to the maintenance of organs and respect shown towards their historical character both in form and tone.

III. Practical Directives

8. The regulation of the use of churches is stipulated by canon 1210 of the Code of Canon law:

„In a sacred place only those things are to be permitted which serve to exercise or promote worship, piety and religion. Anything out of harmony with the holiness of the place is forbidden. The Ordinary may, however, for individual cases, permit other uses, provided they are not contrary to the sacred character of the place”.

The principle that the use of the church must not offend the sacredness of the place determines the criteria by which the doors of a church may be opened to a concert of sacred or religious music, as also the concomitant exclusion of every other type of music. The most beautiful symphonic music, for example, is not in itself of religious character. The definition of sacred or religious music depends explicitly on the original intended use of the musical pieces or songs, and likewise on their content. It is not legitimate to provide for the execution in the church of music which is not of religious inspiration and which was composed with a view to performance in a certain precise secular context, irrespective of whether the music would be judged classical or contemporary, of high quality or of a popular nature. On the one hand, such performances would not respect the sacred character of the church, and on the other, would result in the music being performed in an unfitting context.

It pertains to the ecclesiastical authority to exercise without constraint its governance of sacred places (cf. canon 1213), and hence to regulate the use of churches in such a way as to safeguard their sacred character.

9. Sacred music, that is to say, music which was composed for the liturgy, but which for various reasons can no longer be performed during a liturgical celebration, and religious music, that is to say, music inspired by the text of Sacred Scripture or the liturgy and which has reference to God, the Blessed Virgin Mary, the Saints or the Church, may both find a place in the church building, but outside liturgical celebration. The playing of the organ or other musical performance, whether vocal or instrument, may „serve to promote piety or religion”. In particular they may

a. prepare for the major liturgical feasts, or lend to these a more festive character beyond the moment of actual celebration;

b. bring out the particular character of the different liturgical seasons;

c. created in churches a setting of beauty conducive to meditation, so as to arouse even in those who are distant from the Church an openness to spiritual values,

d. create a context which favours and makes accessible the proclamation of God’s Word, as for example, a sustained reading of the Gospel;

e. keep alive the treasures of Church music which must not be lost; musical pieces and songs composed for the liturgy but which cannot in any way be conveniently incorporated into liturgical celebrations in modern times; spiritual music, such as oratorios and religious cantatas which can still serve as vehicles for spiritual communication;

f. assist visitors and tourists to grasp more fully the sacred character of a church, by means of organ concerts at prearranged times.

10. When the proposal is made that there should be a concert in a church, the Ordinary is to grant the permission per mudum actus. This excludes permission for a series of concerts, for example in the case of a festival or cycle of concerts.

When the Ordinary considers it to be necessary, he can, in the conditions foreseen in the Code of Canon Law, can. 1222 par. 2, designate a church that is no longer used for divine service, to be an „auditorium” for the performance of sacred or religious music, and also of music not specifically religious but in keeping with the character of the place.

In this task the bishop should be assisted by the Diocesan Commission for Liturgy and Sacred Music.

In order that the sacred character of a church be conserved in the matter of concerts, the Ordinary can specify that:

a. Requests are to be made in writing, in good time, indicating the date and time of the proposed concert, the programme giving the works and the names of the composers.

b. After having received the authorization of the Ordinary, the rectors and parish priests of the churches should arrange details with the choir and orchestra so that the requisite norms are observed.

c. Entrance to the church must be without payment and open to all.

d. The performers and the audience must be dressed in a manner which is fitting to the sacred character of the place.

e. The musicians and the singers should not be placed in the sanctuary. The greatest respect is to be shown to the altar, the president’s chair and the ambo.

f. The Blessed Sacrament should be, as far as possible, reserved in a side chapel or in another safe and suitably adorned place (cf. C.I.C., can 938, par. 4).

g. The concert should be presented or introduced not only with historical or technical details, but also in a way that fosters a deeper understanding and an interior participation on the part of the listeners.

h. The organizer of the concert shall declare in writing that he accepts legal responsibility for expenses involved, for leaving the church in order, and for any possible damage incurred.

11. The above practical directives should be of assistance to the bishops and rectors of churches in their pastoral responsibility to maintain the sacred character of their churches, designed for sacred celebrations, prayer and silence.

Such indications should not be interpreted as a lack of interest in the art of music.

The treasury of sacred music is a witness to the way in which the Christian faith promotes culture.

By underlining the true value of sacred or religious music, Christian musicians and members of „scholae cantorum” should feel that they are being encouraged to continue this tradition and to keep it alive for the service of the faith, as expressed by the Second Vatican Council in its message to artists:

„Do not hesitate to put your talent at the service of the divine truth. The world in which we live has need of beauty in order not to lose hope. Beauty, like truth, fills the heart with joy. And this, thanks to your hands” (cf. Second Vatican Council, Message to Artists, 8 December 1965).

Rome, 5 November 1987.

Paul Augustine Card. Mayer, O.S.B.
Prefect

Virgilio Noè
Titular Archbishop of Voncaria
Secretary

Taken from:
L’Osservatore Romano
Weekly Edition in English
14 December 1987, page 6

L’Osservatore Romano is the newspaper of the Holy See.
The Weekly Edition in English is published for the US by:

The Cathedral Foundation
L’Osservatore Romano English Edition
320 Cathedral St.
Baltimore, MD 21201
Subscriptions: (410) 547-5315
Fax: (410) 332-1069
lormail@catholicreview.org

Továbbá:

https://www.catholicyyc.ca/uploads/6/5/5/7/65570685/concerts-in-churches-policy_website_1.pdf

https://canonlawmadeeasy.com/2018/07/26/when-can-a-church-be-used-for-non-liturgical-events/

When Can a Church be Used for Non-Liturgical Events?

Posted on July 26, 2018 by Cathy Caridi

Q: There are things taking place in the “sanctuary” of my parish church that I feel are inappropriate… and not in line with the teachings of the Catholic Church.

The modern worship space was built in the early 1990s….  The worship space, because it is so open, is used as an auditorium for various parish activities.  The “sanctuary” is made into a stage where the Fall Festival talent show and drawing for prizes are done, and Vacation Bible School large group activities are held each summer.  There are also monthly concerts put on by the parish music director performed in the worship space.  The altar is pushed to the back wall, along with the crucifix, and ambo.

I sent a letter to the Archbishop… as of today, I have not received a response.  Is there something in Canon Law that says that the sanctuary is a sacred place because that is where Holy Mass is celebrated and the bread and wine become the Body, Blood, Soul, and Divinity of Christ?  It concerns me that there is little reverence shown for what is supposed to be a holy place. –Eileen

A: One frequently encounters parish churches which play host to social events that can hardly be described as liturgical.  Sometimes, it seems that this practice may be an indirect result of modern church architecture, with a chapel for the Blessed Sacrament that is separate from the church itself, which is often then referred to as a “worship space.”  This type of arrangement can tend to lead to a diminution of the sense of the sacred in the main area of the church—which is, despite its contemporary architecture, still a consecrated Catholic church.

Older/more traditional parish churches, however, can also fall prey to the same sorts of issues—particularly when it comes to musical concerts, which are often held in the church proper because of its fine acoustics.  And any sort of church building, old or new, can seem the ideal location for all manner of social events involving large crowds of people, simply because of its large size.

But is any of this permitted under canon law?  Let’s see what the law tells us about Catholic church buildings, and what may—and may not—take place in them.

First of all, canon 1205 defines a term that is directly relevant to this question: sacred place.  Sacred places are those places which are intended for (1) divine worship, or (2) the burial of the faithful, and are specifically designated for this by the blessing or dedication that is prescribed in the liturgical books.  In a typical parish church like Eileen’s, a special liturgical ceremony was held back when it was first built, specifically consecrating the building for divine worship.  Thus Eileen’s church is a sacred place—and so all the canons pertaining to sacred places are to be applied to her parish church.  They include canon 1210, which holds the answers to Eileen’s questions.

Canon 1210 tells us that in a sacred place, only those things are to be allowed which serve to exercise or promote worship, piety, and religion.  The canon further explains that anything out of harmony with the holiness of the place is forbidden—but the bishop can, in individual cases, permit other uses, so long as they are not contrary to the sacred character of the place.  There’s quite a lot going on in this canon, so let’s take it apart and examine each piece.

Firstly, a sacred place (as defined in canon 1205) is supposed to be used for sacred things.  There’s nothing earth-shattering about this: a parish church is, by its very nature, intended to be used for Masses and other liturgical events like baptisms, confessions, weddings (which, as we saw in “When Can You Have a Catholic Wedding Without a Mass?” don’t always involve a Mass), Eucharistic adoration, recitation of the rosary, etc.  The same can of course be said of chapels and oratories (see “Is Every Catholic Church a Parish?” for more on this).  Catholic cemeteries are sacred places too, as is also mentioned in canon 1205, and their specific purpose is obviously to provide a resting-place for the remains of deceased Catholics.  These usages, therefore, are the norm.

But canon 1210 speaks in broader terms than these, because it tells us that events “which serve to exercise or promote worship, piety, and religion” are permitted in sacred places.  There are definitely occasions where the interpretation of this phrase can get tricky—but in general, it’s safe to assume that such things could include (among many, many other things) concerts of sacred music, if they are intended for spiritual edification; or perhaps lectures by someone describing his conversion to the faith or his missionary work, or encouraging the parish youth to consider a religious vocation.

Events like these are not of course “liturgical,” in the strict sense of the term; but assuming that their purpose is to “promote worship, piety, and religion,” canon 1210 permits them to be held in sacred places.  These sorts of things can thus take place in the parish church without obtaining permission from the diocesan bishop.

But other events can often be a bit harder to pigeon-hole.  What about graduation exercises for the parish-school students?  A graduation ceremony is, by definition, an entirely secular affair; but at a Catholic school it normally includes prayers and a final blessing, and often a priest, religious, or other Catholic leader might give an address to the graduates which could easily amount to a spiritual sermon.  If the graduation exercises are designed to emphasize the need for young Catholics to actively live their faith in the world today, or the importance of making sound moral choices in their lives to come, it’s easy to see that they can “promote worship, piety, and religion.”  But if this is less than clear, the canon requires that the local bishop first give his permission for the church to be used for such a purpose.

There are also plenty of other occasions when some might feel it would be awfully convenient to be able to use the parish church—but the law clearly forbids it altogether.  A dance recital, a rock concert, a school play on an entirely secular subject… these sorts of events cannot be held in church, period.  They are, to quote canon 1210, contrary to the sacred character of the place; and therefore not even the diocesan bishop can grant permission for them to be held in a sacred place like a parish church.

On paper, canon 1210 seems quite clear—but in real life, there’s a lot of gray area.  That’s why in 1987, the Vatican’s Congregation for Divine Worship and Discipline of the Sacraments (CDW) clarified the issue even further, by sending a letter to the presidents of all episcopal conferences and national liturgical commissions worldwide (see “Are Catholics Supposed to Abstain from Meat Every Friday?” for more on what an episcopal conference is).  The letter—which can be read here in English, starting on page 3 of the original text (page 10 of the electronic file) —focused particularly on “Concerts in Churches”; but it provides a lot of useful, general guidance on what is/isn’t permitted to take place in church, and it reaffirms the abovementioned reasons why/why not:

Churches… cannot be considered simply as public places for any kind of meeting.  They are sacred places, that is, “set apart” in a permanent way for Divine Worship by their dedication and blessing. (5)

When churches are used for ends other than those for which they were built, their role as a sign of the Christian mystery is put at risk, with more or less serious harm to the teaching of the faith and to the sensitivity of the People of God, according to the Lord’s words: “My house is a house of prayer” (Luke 19:46). (5)

The CDW’s letter rightly points out that classical music isn’t necessarily sacred music—although it might be.  The original purpose of the music and the intent of its composer are directly relevant.  Mozart’s Mass in C Minor, for example, would thus be suitable for a performance in church; his Paris Symphony would not:

The principle that the use of the church must not offend the sacredness of the place determines the criteria by which the doors of a church may be opened to a concert… the most beautiful symphonic music, for example, is not in itself of religious character.  The definition of sacred or religious music depends explicitly on the original intended use of the musical pieces or songs, and likewise on their content.  It is not legitimate to provide for the execution in the church of music which is not of religious inspiration and which was composed with a view to performance in a certain precise secular context… (8)

The letter strives to emphasize that a church should always be seen first and foremost as a place of worship—and therefore it should be clear to everyone (Catholic or not!) that any other use to which it might be put is secondary and incidental.  Therefore it’s only logical that, in keeping with canon 1210’s reference to “individual cases,” using a church for non-worship on any sort of regular, recurring basis is not allowed:

When the proposal is made that there should be a concert in a church… these concerts should be occasional events.  This excludes permission for a series of concerts, for example in the case of a Festival or a cycle of concerts. (10)

And when the church building is used for a concert or other, approved non-liturgical purpose, care is to be taken that nobody—including both the presenters and the audience—ever loses sight of the fact that this is indeed a church building:

In order that the sacred character of a church be conserved in the matter of concerts, the Ordinary [who has given permission for a concert to be held in church] can specify that:
…Entrance to the church must be without payment and open to all.
The performers and the audience must be dressed in a manner which is fitting to the sacred character of the place.
The musicians and the singers should not be placed in the sanctuary.  The greatest respect is to be shown to the altar, the presider’s chair and the ambo.
The Blessed Sacrament should be, as far as possible, reserved in a side chapel or in another safe and suitably adorned place (cf. c. 938.4). (10)

Now that we’ve seen the Church’s rules on this subject, it should be easy to assess the events that Eileen says take place in her parish church.  It is never permissible for “the Fall Festival talent show and drawing for prizes” to be held in church, and “Vacation Bible School large group activities” cannot be held there either.  Since these events are “contrary to the sacred character of the place,” not even the diocesan bishop can grant permission for them to take place in church.  One gets the unmistakable impression that at Eileen’s parish, the church building is being used for these things simply because it’s the largest indoor space available—but that is absolutely no justification for these usages.  It sounds like what is happening with the parish church is exactly what both the Code of Canon Law and the CDW letter tell us is to be avoided.

Similarly, when “the altar is pushed to the back wall, along with the crucifix, and ambo,” as Eileen describes it, this sends a clear message to everyone attending these events that the importance of these sacred objects is secondary to the talent show, prize drawings, and activities for the summer bible school.  This is, once again, diametrically opposed to the CDW’s letter, which (as we have just seen above) explicitly mandates that “the greatest respect is to be shown to the altar, the presider’s chair and the ambo.”

It seems painfully clear that Eileen’s church is, as the CDW letter puts it, being “considered simply as [a] public place for any kind of meeting,” in complete violation of the law—and this abuse needs to stop.  So when Eileen wrote to her bishop about these things, why didn’t he respond?

It was possible to see exactly what Eileen told the bishop in that unanswered letter, because she submitted a copy of it together with her question.  Unfortunately, her very valid concerns were explained far less succinctly in the letter, and were buried among many other complaints which were unrelated and far more minor.  One wonders whether a hurried bishop would even have noticed the critical issues (on my first read-through, I myself missed them completely!).  It could very well be that we have here another example of a letter to a bishop that received no response, because it was not sufficiently clear and to-the-point—a problem that was discussed in “How Can You Tell a Real Catholic Monastery From a Fake?”

If Eileen were to write another letter, describing the issues as unambiguously as she did in her email, it’s hard to imagine that it would be ignored—because the violations it describes are so blatant.  But if the unimaginable did happen, and Eileen’s bishop chose to disregard these serious abuses, the appropriate next step would be to take it to Rome.

As we’ve just seen, there are lots of special occasions when a sacred place like a church building can be used for non-liturgical purposes.  But there are set parameters for what is acceptable and what isn’t—and Eileen’s parish has clearly crossed the line.

Mikor használható a templom nem liturgikus eseményekre?

Közzétéve: 2018. július 26. Cathy Caridi

K: A plébániatemplom „szentélyében” olyan dolgok zajlanak, amelyeket nem tartok helyénvalónak… és nincsenek összhangban a katolikus egyház tanításaival.

A modern istentiszteleti tér az 1990-es évek elején épült…. Az istentiszteleti teret a nyitottsága miatt különféle plébániai tevékenységek nézőtereként használják. A „szentélyből” egy színpadot alakítanak ki, ahol az Őszi Fesztivál tehetségkutatóját és a nyeremények sorsolását tartják, valamint a Vacation Bibliaiskola nagycsoportos tevékenységeit minden nyáron. Az istentiszteleti térben havonta tartanak koncerteket, amelyeket a plébánia zeneigazgatója ad elő. Az oltár a hátsó falhoz van tolva a feszülettel és az ambóval együtt.

Levelet küldtem az érseknek… a mai napig nem kaptam választ. Van valami a kánonjogban, ami azt mondja, hogy a szentély szent hely, mert ott celebrálják a szentmisét, és a kenyér és a bor Krisztus testévé, vérévé, lelkévé és istenségévé válik? Aggaszt, hogy kevés a tisztelet az állítólagos szent hely iránt. – Eileen

V: Gyakran találkozunk plébániatemplomokkal, amelyek olyan társadalmi eseményeknek adnak otthont, amelyeket aligha lehet liturgikusnak minősíteni. Néha úgy tűnik, hogy ez a gyakorlat a modern templomépítészet közvetett eredménye lehet, hiszen magától a templomtól elkülönülő Oltáriszentség kápolnája van, amelyet gyakran „istentiszteleti térnek” neveznek. Ez a fajta elrendezés a szentség érzésének csökkenéséhez vezethet a templom fő területén – amely kortárs építészete ellenére még mindig felszentelt katolikus templom.

A régebbi/hagyományosabb plébániatemplomok azonban ugyanilyen jellegű problémák áldozataivá válhatnak – különösen, ha zenei koncertekről van szó, amelyeket jó akusztikája miatt gyakran a templomban tartanak. Bármilyen gyülekezeti épület, legyen az új vagy régi, ideális helyszínnek tűnhet mindenféle társadalmi eseményhez, ahol nagy tömegek vesznek részt, pusztán nagy mérete miatt.

De megengedi-e mindezt a kánonjog? Nézzük meg, mit mond a törvény a katolikus egyházi épületekről, és mi történhet – és mi nem – bennük.

Először is, az 1205. kánon meghatároz egy olyan kifejezést, amely közvetlenül kapcsolódik ehhez a kérdéshez: szent hely . A szent helyek azok a helyek, amelyek (1) istentiszteletre vagy (2) a hívek temetésére szolgálnak, és amelyeket a liturgikus könyvekben előírt áldás vagy felszentelés kifejezetten erre a célra jelöl ki. Egy tipikus plébániatemplomban, mint például Eileené, egy különleges liturgikus szertartást tartottak vissza, amikor először építették, és kifejezetten az istentiszteletre szentelték fel az épületet . Így Eileen temploma szent hely – és így a szent helyekre vonatkozó összes kánont alkalmazni kell plébániatemplomára. Közéjük tartozik az 1210-es kánon , amely Eileen kérdéseire tartalmazza a válaszokat.

Az 1210. kánon azt mondja, hogy egy szent helyen csak azok a dolgok megengedettek, amelyek az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlását vagy előmozdítását szolgálják. A kánon továbbá kifejti, hogy tilos bármi, ami nincs összhangban a hely szentségével – de a püspök egyedi esetekben engedélyezhet más felhasználást is, amennyiben azok nem ellentétesek a hely szent jellegével. Elég sok minden történik ebben a kánonban, szóval szedjük szét és vizsgáljuk meg az egyes darabokat.

Először is, egy szent helyet (az 1205. kánonban meghatározottak szerint) szent dolgokra kell használni. Nincs ebben semmi megdöbbentő: a plébániatemplom természeténél fogva szentmisék és egyéb liturgikus események, például keresztelők, gyóntatások, esküvők lebonyolítására szolgál (amit láttunk a „Mikor lehet katolikus esküvő nélkül). a szentmise? ” nem mindig jár szentmisével), eucharisztikus szentségimádás, rózsafüzér elmondása stb. Ugyanez mondható el természetesen a kápolnákról és oratóriumokról is ( erről bővebben lásd: „ Minden katolikus templom plébánia? ”) . A katolikus temetők is szent helyek, ahogy az 1205-ös kánon is említi, konkrét céljuk nyilvánvalóan az elhunyt katolikusok földi maradványainak nyughelye. Ezért ezek a szokások a szokásosak.

Az 1210. kánon azonban ezeknél tágabb értelemben beszél, mert azt mondja nekünk, hogy „az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlására vagy előmozdítására szolgáló” események megengedettek a szent helyeken. Minden bizonnyal vannak olyan alkalmak, amikor ennek a kifejezésnek az értelmezése trükkös lehet – de általánosságban nyugodtan feltételezhető, hogy ilyenek lehetnek (sok-sok egyéb mellett) a szakrális zenei koncertek, ha azok spirituális építkezést szolgálnak; vagy esetleg valaki előadása, amelyben leírja a hitre való áttérését vagy missziós munkáját, vagy a plébániai fiatalokat vallásos hivatás megfontolására buzdítja.

Az ehhez hasonló események természetesen nem „liturgikusak”, a szó szoros értelmében; de feltételezve, hogy céljuk „az istentisztelet, a jámborság és a vallás előmozdítása”, az 1210. kánon megengedi, hogy szent helyeken tartsák őket. Ilyen dolgok tehát a plébániatemplomban az egyházmegye püspökének engedélye nélkül történhetnek.

Ám más eseményeket gyakran nehezebb megcsinálni. Mi a helyzet az érettségi gyakorlatokkal a plébániai iskolások számára? A diplomaosztó definíció szerint teljesen világi ügy; de egy katolikus iskolában ez általában imát és végső áldást foglal magában, és gyakran egy pap, vallási vagy más katolikus vezető beszédet tarthat a végzősöknek, ami könnyen felér egy lelki prédikációval. Ha az érettségi gyakorlatok célja, hogy hangsúlyozzák annak szükségességét, hogy a katolikus fiatalok aktívan éljék meg hitüket a mai világban, vagy hogy fontos erkölcsi döntéseket hozzanak az elkövetkező életükben, akkor könnyen belátható, hogy „előmozdíthatják az istentiszteletet, a jámborságot, és a vallás.” De ha ez kevésbé egyértelmű, a kánon megköveteli, hogy a helyi püspök először adja meg az engedélyt a templom ilyen célra történő használatához.

Rengeteg más alkalom is van, amikor egyesek úgy érezhetik, hogy borzasztóan kényelmes lenne a plébániatemplom használata – de a törvény egyértelműen tiltja. Egy táncest, egy rockkoncert, egy iskolai színdarab egy teljesen világi témában… ilyen rendezvényeket nem lehet templomban tartani, pont. Ezek az 1210. kánont idézve ellentétesek a hely szent jellegével; és ezért még az egyházmegyés püspök sem adhat engedélyt arra, hogy olyan szent helyen tartsák őket, mint plébániatemplom.

Papíron a canon 1210 teljesen egyértelműnek tűnik – de a való életben sok a szürke terület. Ezért 1987-ben a Vatikáni Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmezési Kongregáció (CDW) még jobban tisztázta a kérdést azzal, hogy levelet küldött az összes püspöki konferencia és nemzeti liturgikus bizottság elnökének világszerte (lásd: „Tartózkodjanak-e a katolikusok Hús minden pénteken? ”, hogy többet megtudjon arról, mi a püspöki konferencia). A levél – amely itt olvasható angolul, az eredeti szöveg 3. oldalán kezdődik (az elektronikus fájl 10. oldala) – különösen a „Koncertek a templomokban”-ra összpontosított; de sok hasznos, általános útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy mit szabad/nem szabad a templomban megtartani, és megerősíti a fent említett okokat, miért/miért nem:

A templomok… nem tekinthetők egyszerűen nyilvános helyeknek semmiféle találkozóhoz. Ezek szent helyek, vagyis odaadásukkal és áldásukkal tartósan „elválasztják” őket az istentiszteletre. ( 5 )

Ha a templomokat más célokra használják, mint amelyekre építették őket, veszélybe kerül a keresztény misztérium jeleként betöltött szerepük, ami többé-kevésbé súlyosan károsítja a hittanítást és Isten népének érzékenységét. , az Úr szavai szerint: „Az én házam az imádság háza” (Lk 19,46). ( 5 )

A CDW levele helyesen mutat rá arra, hogy a klasszikus zene nem feltétlenül szakrális zene – bár lehet, hogy az. A zene eredeti célja és a zeneszerző szándéka közvetlenül releváns. Mozart c-moll miséje így például alkalmas lenne templomi előadásra; Párizsi szimfóniája nem:

Az az elv, hogy a templom használata nem sértheti a hely szakralitását, meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján a templom ajtaját ki lehet nyitni egy koncertre… a legszebb szimfonikus zene például önmagában nem vallásos jellegű. A szakrális vagy vallásos zene meghatározása kifejezetten a zeneművek vagy dalok eredeti szándékolt felhasználásától, valamint tartalmuktól függ. Nem jogos előírni a nem vallási ihletésű zene templomi kivégzését, és amelyet egy meghatározott világi kontextusban történő előadás céljából komponáltak… ( 8 )

A levél igyekszik hangsúlyozni, hogy a templomot mindig mindenekelőtt istentiszteleti helynek kell tekinteni – és ezért mindenkinek (katolikusnak vagy sem!) világosnak kell lennie, hogy bármilyen más felhasználási terület másodlagos és mellékes. Ezért logikus, hogy az 1210-es kánon „egyedi esetekre” való hivatkozásával összhangban a templom rendszeres, visszatérő használata nem megengedett:

Amikor elhangzik a javaslat, hogy legyen koncert a templomban… ezek a koncertek alkalmi rendezvények legyenek. Ez kizárja a koncertsorozatok engedélyezését, például egy fesztivál vagy egy koncertciklus esetében. ( 10 )

És amikor a templom épületét koncertre vagy más, jóváhagyott, nem liturgikus célra használják, ügyelni kell arra, hogy senki – beleértve az előadókat és a közönséget is – soha ne tévessze szem elől azt a tényt, hogy ez valóban egyházi épület:

Annak érdekében, hogy a templom szakrális jellege megmaradjon a koncertek terén, az ordinárius [aki engedélyt adott a koncert megtartására a templomban] előírhatja, hogy: …
A templomba való belépésnek térítésmentesnek és mindenki számára nyitva kell lennie. .
Az előadóknak és a közönségnek a hely szakrális jellegéhez illően kell öltözniük.
A zenészeket és az énekeseket nem szabad a szentélyben elhelyezni. A legnagyobb tisztelet az oltár, az elnöki szék és az ambó iránt.
Az Oltáriszentséget lehetőség szerint egy mellékkápolnában vagy más biztonságos és megfelelően feldíszített helyen kell fenntartani (vö. 938,4 c. ). ( 10 )

Most, hogy láttuk az egyház szabályait ebben a témában, könnyen felmérhetjük azokat az eseményeket, amelyek Eileen szerint a plébániatemplomában játszódnak. Soha nem megengedett, hogy az „Őszi Fesztivál tehetségkutatóját és nyereménysorsolását” a templomban tartsák, és a „Vakációs Bibliaiskola nagycsoportos foglalkozásait” sem lehet ott tartani. Mivel ezek az események „ellentétesek a hely szent jellegével”, még az egyházmegyés püspök sem adhat engedélyt arra, hogy a templomban lezajlják őket. Az embernek az az összetéveszthetetlen benyomása támad, hogy Eileen plébániáján a templom épületét használják ezekre a dolgokra, pusztán azért, mert ez a rendelkezésre álló legnagyobb belső tér – de ez egyáltalán nem indokolja ezeket a használatokat. Úgy hangzik, ami a plébániatemplommal történik, pontosan az, amit a Kánonjogi Kódex és a CDW levél is el kell kerülnünk.

Hasonlóképpen, amikor „az oltárt a hátsó falhoz tolják, a feszülettel és az ámbóval együtt”, ahogy Eileen írja le, ez egyértelmű üzenetet küld mindenkinek, aki részt vesz ezeken az eseményeken, hogy ezeknek a szent tárgyaknak a fontossága másodlagos a tehetségkutató műsorban. , nyereménysorsolások és tevékenységek a nyári bibliaiskolához. Ez ismét szöges ellentétben áll a CDW levelével, amely (mint fentebb láttuk) kifejezetten kimondja, hogy „a legnagyobb tisztelet az oltár, az elnöki szék és az ambó iránt”.

Fájdalmasan egyértelműnek tűnik, hogy Eileen egyházát, ahogy a CDW levele fogalmaz, „egyszerűen mindenféle találkozó nyilvános helyének tekintik”, teljes mértékben megsérti a törvényt – és ennek a visszaélésnek véget kell vetni. Tehát amikor Eileen írt a püspökének ezekről a dolgokról, miért nem válaszolt?

Pontosan látni lehetett, mit mondott Eileen a püspöknek abban a megválaszolatlan levélben, mert kérdésével együtt benyújtotta annak másolatát. Sajnálatos módon a levélben sokkal kevésbé tömören magyarázták el a nagyon jogos aggodalmait, és sok más panasz közé temették, amelyek nem kapcsolódnak egymáshoz, és sokkal kisebbek voltak. Az ember elgondolkodik, vajon egy sietős püspök észrevette volna-e egyáltalán a kritikus kérdéseket (az első átolvasásomnál nekem is teljesen hiányoztak!). Nagyon könnyen lehet, hogy van itt egy másik példa egy püspöknek írt levélre, amelyre nem kapott választ, mert nem volt kellően világos és lényegre törő – ez a probléma a „Hogyan mondhatsz el egy igazi katolikus kolostort” című részben. Egy hamisítványtól? ”

Ha Eileen újabb levelet írna, amelyben olyan egyértelműen leírná a problémákat, mint az e-mailjében, nehéz elképzelni, hogy figyelmen kívül hagynák – mert a benne leírt jogsértések olyan nyilvánvalóak. De ha az elképzelhetetlen megtörténik, és Eileen püspöke úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja ezeket a súlyos visszaéléseket, a következő megfelelő lépés az lenne, hogy Rómába vigye.

Ahogy az imént láttuk, nagyon sok különleges alkalom van, amikor egy szent hely, például egy templom épülete nem liturgikus célokra használható. De vannak meghatározott paraméterek arra vonatkozóan, hogy mi elfogadható és mi nem – és Eileen plébániája egyértelműen átlépte a határt.