1210. kán. — Szent helyen csak az van megengedve, ami az istentisztelet, a jámborság és a
      vallás gyakorlását és elômozdítását szolgálja, és tilos mindaz, ami nem fér össze a hely
      szentségével. Az ordinárius azonban esetenként megengedheti a hely más jellegű használatát
      is, ha az nem ellenkezik a hely szentségével.

https://www.ewtn.com/catholicism/library/concerts-in-churches-2164

Koncertek a templomokban
Szerző: CDW
KONCERTEK A TEMPLOMOKBAN

Istentiszteleti Kongregáció

I. Zene a templomokban a liturgikus ünnepségek kivételével

1. A zene iránti érdeklődés a kortárs kultúra egyik jegye. Az a könnyedség, amellyel otthon, rádión, lemezeken, kazettákon és televízión keresztül lehet hallgatni klasszikus műveket, semmiképpen sem csökkentette az élő koncerteken való részvétel örömét, hanem éppen ellenkezőleg, fokozta azt. Ez biztató, mert a zene és a dal hozzájárul az emberi lélek felemeléséhez.

A koncertek számának növekedése általában egyes országokban arra késztette, hogy a templomokat gyakrabban használják ilyen rendezvényekre. Különféle okokat adnak ennek a „helyi igényeknek”, ahol például nem könnyű megfelelő helyek finanszírozására; akusztikai megfontolások, amelyekre a templomok gyakran ideálisak; esztétikai okok, nevezetesen a szép környezetben való fellépés vágya, illeszkedési okok, a művek bemutatása abban a környezetben, amelyre eredetileg írták, pusztán gyakorlati okokból, például az orgonaestekhez szükséges létesítmények: egyszóval a templomok sok szempontból alkalmas helynek számítanak egy koncert megtartására.

2. A jelenkori fejlődés mellett új helyzet alakult ki az egyházban.

A Scholae cantorumnak nem volt gyakori alkalma, hogy hagyományos, többszólamú szakrális zenei repertoárját liturgikus ünneplés keretében mutassa be.

Emiatt kezdeményezték, hogy ezt a szakrális zenét a templomban koncert formájában adják elő. Ugyanez történt a gregorián énekléssel is, amely a templomon belüli és kívüli koncertprogramok részévé vált.

Egy másik fontos tényező az ún. „spirituális koncertekből”, amelyeket azért neveznek, mert az ezeken előadott zene vallásosnak tekinthető, a választott téma, vagy a megzenésített szövegek jellege miatt, ill. az előadás helyszíne.

Az ilyen eseményeket bizonyos esetekben felolvasások, imák és néma percek kísérik. Ilyen jellemzőik alapján szinte egy „odaadó gyakorlathoz” hasonlíthatók.

3. A templomokban tartott hangversenyek megnövekedett száma kétségeket ébreszt a lelkészekben és a gyülekezeti plébánosokban, hogy vajon mennyire van szükség ilyen rendezvényekre.

A templomok általános megnyitása a hangversenyekre számos hívőnél panaszt okozhat, másrészt a teljes visszautasítás félreértésekhez vezethet.

Először is mérlegelni kell a keresztény egyház jelentőségét és célját. Ennek érdekében az Istentiszteleti Kongregáció alkalmasnak tartja, hogy a püspöki konferenciáknak, és amennyiben ez azokra vonatkozik, az országos liturgia és zenei bizottságok számára néhány megfigyelést és értelmezést javasoljon a templomhasználatra vonatkozó kánoni normákról. különféle zenék, zene és ének, vallási ihletésű zene és nem vallásos jellegű zene.

4. Ezen a ponton újra el kell olvasni a témával foglalkozó legújabb dokumentumokat, különösen a Liturgia Sacrosanctum Concilium alkotmányát , az 1967. március 5-i Instruction Musicam Sacram- ot, az 1970. szeptember 5-i Instruction Liturgicae Instaurationes-t , valamint a kánonjogi törvénykönyv előírásai, cann. 1210, 1213 és 1222.

Jelen levélben az elsődleges szempont a liturgia ünneplésén kívüli zenei előadásokra vonatkozik.

Az Istentiszteleti Kongregáció ezzel kívánja segíteni az egyes püspököket az érvényes lelkipásztori döntések meghozatalában, szem előtt tartva a térség társadalmi-kulturális helyzetét.

II. Megfontolandó pontok

A gyülekezetek jellege és célja

5. A templom és az oltár felszentelésének rítusában kifejezett hagyomány szerint a templomok elsősorban olyan helyek, ahol Isten népe összegyűlik, és „egyé lettek, ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyek, és az Egyház, Isten élő kövekkel épített temploma, amelyben lélekben és igazságban imádják az Atyát.” Jogosan az ókortól kezdve a „templom” elnevezést kiterjesztették arra az épületre, amelyben a

A keresztény közösség összefog, hogy meghallja Isten igéjét, együtt imádkozzon, a szentségeket átvegye, ünnepelje az Eucharisztiát és meghosszabbítsa annak ünnepét az Oltáriszentség imádásában (vö. Egyházszentelés rendje, II. fejezet, 1).

A templom azonban nem tekinthető pusztán semmiféle találkozó nyilvános helyének. Ezek szent helyek, vagyis odaadásukkal és áldásukkal tartósan „elválasztva” az isteni imádathoz.

Látható építményekként a templomok a földi zarándokegyház jelei; olyan képek ezek, amelyek a mennyei Jeruzsálemet hirdetik, ahol az ember és Isten közötti közösség titka valósul meg. A templom mind a városokban, mind a vidéken Isten háza marad, és az emberek között való lakozás jele. Még akkor is szent hely marad, amikor nem történik liturgikus ünneplés.

A zajtól megzavart társadalomban, különösen a nagyvárosokban, a templomok egy oázis is, ahol az emberek csendben és imában összegyűlnek, hogy lélek békéjét és a hit fényét keressék.

Ez csak akkor lehetséges, ha az egyház megtartja sajátos identitását. Ha a templomokat más célokra használják, mint amelyekre építették őket, veszélybe kerül a keresztény misztérium jeleként betöltött szerepük, ami többé-kevésbé súlyosan károsítja a hittanítást és Isten népének érzékenységét. , az Úr szavai szerint: „Az én házam az imádság háza” (Lk 19,46).

A szakrális zene jelentősége

6. A szakrális zene, legyen az énekes vagy hangszeres, fontos. A zene szent, „amennyiben az istentisztelet ünneplésére komponálják, és sértetlen formával rendelkezik” ( Musicam Sacram n. 4a). Az Egyház „felbecsülhetetlen értékű kincsnek tekinti, minden más művészetnél nagyobb kincsnek”, felismerve, hogy „szolgálati funkciója van az Úr szolgálatában” (vö. SC n. 112); és azt ajánlja, hogy „nagy gonddal őrizzék és ápolják” ( SC n. 114).

Bármilyen szakrális zenei előadás, amelyre az ünneplés során kerül sor, teljes összhangban kell lennie azzal az ünnepléssel. Ez gyakran azt jelenti, hogy azok a zenei kompozíciók, amelyek abból az időszakból származnak, amikor a hívek aktív részvételét nem hangsúlyozták az autentikus keresztény szellem forrásaként ( SC n. 14, Pius X Tra le sollecitudini ), már nem tekinthetők befogadásra alkalmasnak. liturgikus ünnepségeken belül.

Hasonló változások következtek be a felfogásban és a tudatosságban más területeken is, amelyek az istentisztelet művészi aspektusát érintik: például a szentély szerkezetét átalakították, az elnöki székkel, az ambóval és az oltárral szemben a populummal . Az ilyen változtatásokat nem a múlt figyelmen kívül hagyása jegyében hajtották végre, hanem a nagyobb jelentőségű cél elérése, nevezetesen a hívek aktív részvétele érdekében tartották szükségesnek. Azon a korlátokon, amelyeket az ilyen változtatások bizonyos zeneművekre támasztanak, áthidalható, ha előadásukat a liturgikus ünneplés kontextusán kívül, egy szakrális zenei hangverseny keretében rendezzük meg.

Szerv

7. A mai liturgikus ünnepségeken a tisztán hangszeres darabok orgonán való előadása korlátozott. A múltban az orgona a hívek aktív részvételének helyét vette át, és az embereket az ünneplés „néma és inert nézőinek” szerepére redukálta (XI. Pius, Divini Cultus , n. 9).

Jogos, hogy az orgona kísérje és fenntartsa a gyülekezet vagy a kórus énekét az ünnepségen belül. Másrészt, az orgona soha nem használható az ünnepelt imáinak vagy énekeinek, sem az olvasó vagy a diakónus által hirdetett felolvasások kíséretére.

A hagyományoknak megfelelően az orgona néma legyen a bűnbánati időszakokban (böjt és nagyhét), advent idején és a halotti liturgián. Valós lelkipásztori igény esetén az orgonát az éneklés támogatására lehet használni.

Illik, hogy az ünnepség előkészületeként és befejezéseként az ünneplés előtt és után is orgona szóljon.

Kiemelten fontos, hogy minden gyülekezetben, és különösen azokban, amelyek jelentősek, legyenek képzett zenészek és jó minőségű hangszerek. Gondoskodni kell az orgonák karbantartásáról, és tiszteletben kell tartani történelmi jellegüket mind formailag, mind hangnemükben.

III. Gyakorlati irányelvek

8. A templomhasználat szabályozását a Kánoni törvénykönyv 1210. kánonja határozza meg:

„A szent helyen csak azok a dolgok megengedettek, amelyek az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlását vagy előmozdítását szolgálják. Tilos minden, ami nincs összhangban a hely szentségével. Az ordinárius azonban egyedi esetekben engedélyezhet más felhasználást is. , feltéve, hogy nem ellentétesek a hely szent jellegével”.

Az az elv, hogy a templomhasználat nem sértheti a hely szakralitását, meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján a templom ajtaja megnyílik a szakrális vagy vallásos zenei hangverseny előtt, valamint minden más zenei fajta kizárása is. A legszebb szimfonikus zene például önmagában nem vallásos jellegű. A szakrális vagy vallásos zene meghatározása kifejezetten a zeneművek vagy dalok eredeti szándékolt felhasználásától, valamint tartalmuktól függ. Nem jogos előírni a nem vallási ihletésű zene templomban történő kivitelezését, amelyet egy meghatározott világi kontextusban történő előadás céljából komponáltak, függetlenül attól, hogy a zenét klasszikusnak vagy kortársnak, magas színvonalúnak ítélik-e meg. minőségű vagy népszerű. Az ilyen előadások egyrészt nem tartanák tiszteletben a templom szakrális jellegét, másrészt azt eredményeznék, hogy a zenét nem illő kontextusban adják elő.

Az egyházi hatalomhoz tartozik, hogy korlátok nélkül gyakorolja a szent helyek kormányzását (vö. 1213. kánon), és ennélfogva a templomok használatát oly módon szabályozza, hogy megőrizze szent jellegét.

9. Szakrális zene, azaz olyan zene, amelyet liturgiára komponáltak, de amelyet különböző okok miatt már nem lehet liturgikus ünneplés során előadni, valamint vallásos zene, azaz a Szentírás szövege által ihletett zene vagy a liturgia, amely Istenre, a Boldogságos Szűz Máriára, a Szentekre vagy az Egyházra vonatkozik, mindkettő helyet kaphat a templom épületében, de a liturgikus ünneplésen kívül. Az orgonajáték vagy más zenei előadás, akár énekes, akár hangszeres, „a jámborság vagy a vallás előmozdítását szolgálhatja”. Különösen lehet

a. felkészülni a főbb liturgikus ünnepekre, vagy a tényleges ünneplés pillanatán túl ünnepi jelleget kölcsönözni azoknak;

b. kiemeli a különböző liturgikus évszakok sajátos jellegét;

c. olyan szépséget teremtett a templomokban, amely alkalmas a meditációra, hogy még az egyháztól távol állókban is nyitottságot ébresszen a lelki értékek iránt,

d. olyan kontextust hozzon létre, amely kedvez és hozzáférhetővé teszi Isten Igéjének hirdetését, például az evangélium tartós olvasását;

e. tartsd életben az egyházi zene kincseit, amelyeket nem szabad elveszíteni; liturgiára komponált zeneművek és énekek, amelyek a modern idők liturgikus ünnepeibe semmiképpen sem illeszthetők be kényelmesen; spirituális zene, például oratóriumok és vallási kantáták, amelyek továbbra is a spirituális kommunikáció eszközeiként szolgálhatnak;

f. Előre egyeztetett időpontokban orgonahangversenyek segítségével segítse a látogatókat és a turistákat abban, hogy jobban megragadják a templom szakrális jellegét.

10. Amikor azt javasolják, hogy a templomban koncertet tartsanak, az ordinárius adja meg az engedélyt per mudum actus . Ez kizárja a koncertsorozat engedélyezését, például egy fesztivál vagy koncertciklus esetében.

Ha az ordinárius szükségesnek tartja, a Kánonjogi Kódexben meghatározott feltételek mellett megteheti. 1222 par. 2, jelöljön ki egy templomot, amelyet már nem használnak isteni szolgálatra, „előadóteremként” a szakrális vagy vallásos zene, valamint a nem kifejezetten vallásos, de a hely jellegének megfelelő zene előadására.

Ebben a feladatban a püspököt az Egyházmegyei Liturgia és Szakrális Zene Bizottság segítse.

Annak érdekében, hogy a templom szakrális jellege megmaradjon a koncertek terén, az ordinárius meghatározhatja, hogy:

a. A jelentkezéseket írásban, kellő időben, a tervezett koncert dátumának és időpontjának, a művek műsorát és a zeneszerzők nevének feltüntetésével kell benyújtani.

b. Az ordinárius felhatalmazását követően az egyházak rektorai és plébánosai a szükséges normák betartása érdekében a részleteket egyeztetjék a kórussal és a zenekarral.

c. A templomba való belépésnek térítésmentesnek és mindenki számára nyitva kell lennie.

d. Az előadóknak és a közönségnek a hely szakrális jellegéhez illően kell öltözniük.

e. A zenészeket és az énekeseket nem szabad a szentélyben elhelyezni. A legnagyobb tisztelet az oltár, az elnöki szék és az ambó iránt.

f. Az Oltáriszentséget lehetőség szerint egy mellékkápolnában vagy más biztonságos és megfelelően feldíszített helyen kell fenntartani (vö. CIC, 938. konzervdoboz, 4. par.).

g. A koncertet nemcsak történelmi vagy technikai részletekkel kell bemutatni vagy bevezetni, hanem úgy is, hogy a hallgatók mélyebb megértését és belső részvételét segítse elő.

h. A koncert szervezője írásban nyilatkozik arról, hogy az ezzel járó költségekért, a templom rendbetételéért, valamint az esetlegesen felmerülő károkért jogi felelősséget vállal.

11. A fenti gyakorlati útmutatások segítséget kell nyújtaniuk az egyházak püspökeinek és rektorainak lelkipásztori felelősségükben, hogy fenntartsák templomaik szakrális jellegét, amelyet szent ünnepekre, imára és csendre terveztek.

Az ilyen jelzéseket nem szabad a zeneművészet iránti érdeklődés hiányaként értelmezni.

A szakrális zene kincses tárháza tanúja annak, ahogy a keresztény hit támogatja a kultúrát.

A szakrális vagy vallásos zene valódi értékének hangsúlyozásával a keresztény zenészeknek és a „scholae cantorum” tagjainak azt kell érezniük, hogy bátorítást kapnak e hagyomány folytatására és életben tartására a hit szolgálata érdekében, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat is kifejezte. a művészeknek szóló üzenetében:

„Ne habozzon az isteni igazság szolgálatába állítani tehetségét. A világnak, amelyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy ne veszítse el a reményt. A szépség, akárcsak az igazság, örömmel tölti el a szívet. És ez az önöknek köszönhető. kezek” (vö. II. Vatikáni Zsinat, Üzenet művészeknek, 1965. december 8.).

Róma, 1987. november 5.

Paul Augustine kártya. Mayer, OSB
prefektus

Virgilio Noè
Voncaria címzetes érseke
titkár

Átvéve:
L’Osservatore Romano
Weekly Edition angol nyelven
, 1987. december 14., 6. oldal

A L’Osservatore Romano a Szentszék újsága.
A Weekly Edition angol nyelvű kiadását az Egyesült Államokban adja ki:

The Cathedral Foundation
L’Osservatore Romano English Edition
320 Cathedral St.
Baltimore, MD 21201
Előfizetések: (410) 547-5315
Fax: (410) 332-1069
lormail@catholicreview.org

Eredeti nyelven:

Concerts in Churches

Author: CDW

CONCERTS IN CHURCHES

Congregation for Divine Worship

I. Music in churches other than during liturgical celebrations

1. The interest shown in music is one of the marks of contemporary culture. The ease with which it is possible to listen at home to classical works, by means of radio, records, cassettes and television, has in no way diminished the pleasure of attending live concerts, but on the contrary has actually enhanced it. This is encouraging, because music and song contribute to elevating the human spirit.

The increase in the number of concerts in general has in some countries given rise to a more frequent use of churches for such events. Various reasons are given for this” local needs, where for example it is not easy to fund suitable places; acoustical considerations, for which churches are often ideal; aesthetic reasons, namely the desire to perform in beautiful surroundings, reasons of fittingness, that, to present the works in the setting for which they were originally written; purely practical reasons, for example facilities for organ recitals: in a word, churches are considered to be in many ways apt places for hold a concert.

2. Alongside this contemporary development a new situation has arisen in the church.

The Scholae cantorum have not had frequent occasion to execute their traditional repertory of sacred polyphony music within the context of a liturgical celebration.

For this reason, the initiative has been taken to perform this sacred music in church in the form of a concert. The same has happened with Gregorian chant, which has come to form part of the concert programmes both inside and outside of church.

Another important factor emerges from the so-called „spiritual concerts”, so termed because the music performed in them can be considered as religious, because of the theme chosen, or on account of the nature of the texts set to music, or because of the venue for the performance.

Such events are in some cases accompanied by readings, prayers and moments of silence. Given such features they can almost be compared to a „devotional exercise”.

3. The increased numbers of concerts held in churches has given rise to doubts in the minds of pastors and rectors of churches as to the extent to which such events are really necessary.

A general opening of churches for concerts could give rise to complaints by a number of the faithful, yet on the other hand an outright refusal could lead to some misunderstanding.

First it is necessary to consider the significance and purpose of a Christian church. For this, the Congregation for Divine Worship considers it opportune to propose to the episcopal conferences, and in so far as it concerns them, to the national commissions of liturgy and music, some observations and interpretations of the canonical norms concerning the use of churches for various kinds of music, music and song, music of religious inspiration and music of non-religious character.

4. At this juncture it is necessary to reread recent documents which treat of the subject, in particular the Constitution on the Liturgy Sacrosanctum Concilium, the Instruction Musicam Sacram, of 5 March 1967, the Instruction Liturgicae Instaurationes of 5 September 1970, in addition to the prescriptions of the Code of Canon Law, cann. 1210, 1213 and 1222.

In this present letter the primary concern is with musical performances outside of the celebration of the liturgy.

The Congregation for Divine Worship wishes in this way to help individual bishops to make valid pastoral decisions, bearing in mind the socio-cultural situation of the area.

II. Points for consideration

The character and purpose of churches

5. According to tradition as expressed in the rite for the dedication of a church and altar, churches are primarily places where the People of God gather, and are „made one as the Father, the Son and the Holy Spirit are one, and are the Church, the temple of God built with living stones, in which the Father is worshipped in spirit and in truth”. Rightly so, from ancient times the name „church” has been extended to the building in which the

Christian community unites to hear the word of God, to pray together, to receive the sacraments, to celebrate the Eucharist and to prolong its celebration in the adoration of the Blessed Sacrament (cf. Order of the Dedication of a Church, ch. II, 1).

Church, however, cannot be considered simply as public places for any kind of meeting. They are sacred places, that is, „set apart” in a permanent way for Divine Worship by their dedication and blessing.

As visible constructions, churches are signs of the pilgrim Church on earth; they are images that proclaim the heavenly Jerusalem, places in which are actualized the mystery of the communion between man and God. Both in urban areas and in the countryside, the church remains the house of God, and the sign of his dwelling among men. It remains a sacred place, even when no liturgical celebration is taking place.

In a society disturbed by noise, especially in the big cities, churches are also an oasis where people gather, in silence and in prayer, to seek peace of soul and the light of faith.

That will only be possible in so far as church maintain their specific identity. When churches are used for ends other than those for which they were built, their role as a sign of the Christian mystery is put at risk, with more or less serious harm to the teaching of the faith and to the sensitivity of the People of God, according to the Lord’s words: „My house is a house of prayer” (Lk 19:46).

Importance of sacred music

6. Sacred music, whether vocal or instrumental, is of importance. Music is sacred „in so far as it is composed for the celebration of divine worship and possesses integrity of form” (Musicam Sacram n. 4a). The Church considers it a „treasure of inestimable value, greater even that of any other art”, recognizing that it has a „ministerial function in the service of the Lord” (cf. SC n. 112); and recommending that it be „preserved and fostered with great care” (SC n. 114).

Any performance of sacred music which takes place during a celebration, should be fully in harmony with that celebration. This often means that musical compositions which date from a period when the active participation of the faithful was not emphasized as the source of the authentic Christian spirit (SC n. 14, Pius X Tra le sollecitudini) are no longer to be considered suitable for inclusion within liturgical celebrations.

Analogous changes of perception and awareness have occurred in other areas involving the artistic aspect of divine worship: for example, the sanctuary has been restructured, with the president’s chair, the ambo and the altar versus populum. Such changes have not been made in a spirit of disregard for the past, but have been deemed necessary in the pursuit of an end of greater importance, namely, the active participation of the faithful. The limitation which such changes impose on certain musical works can be overcome by arranging for their performance outside the context of liturgical celebration in a concert of sacred music.

Organ

7. The performance of purely instrumental pieces on the organ during liturgical celebrations today is limited. In the past the organ took the place of the active participation of the faithful, and reduced the people to the role of „silent and inert spectators” of the celebration (Pius XI, Divini Cultus, n. 9).

It is legitimate for the organ to accompany and sustain the singing either of the assembly or the choir within the celebration. On the other hand, the organ must never be used to accompany the prayers or chants of the celebrant nor the readings proclaimed by the reader or the deacon.

In accordance with tradition, the organ should remain silent during penitential seasons (Lent and Holy Week), during advent and the Liturgy for the Dead. When, however, there is real pastoral need, the organ can be used to support the singing.

It is fitting that the organ be played before and after a celebration as a preparation and conclusion of the celebration.

It is of considerable importance that in all churches, and especially those of some importance, there should be trained musicians and instruments of good quality. Care should be given to the maintenance of organs and respect shown towards their historical character both in form and tone.

III. Practical Directives

8. The regulation of the use of churches is stipulated by canon 1210 of the Code of Canon law:

„In a sacred place only those things are to be permitted which serve to exercise or promote worship, piety and religion. Anything out of harmony with the holiness of the place is forbidden. The Ordinary may, however, for individual cases, permit other uses, provided they are not contrary to the sacred character of the place”.

The principle that the use of the church must not offend the sacredness of the place determines the criteria by which the doors of a church may be opened to a concert of sacred or religious music, as also the concomitant exclusion of every other type of music. The most beautiful symphonic music, for example, is not in itself of religious character. The definition of sacred or religious music depends explicitly on the original intended use of the musical pieces or songs, and likewise on their content. It is not legitimate to provide for the execution in the church of music which is not of religious inspiration and which was composed with a view to performance in a certain precise secular context, irrespective of whether the music would be judged classical or contemporary, of high quality or of a popular nature. On the one hand, such performances would not respect the sacred character of the church, and on the other, would result in the music being performed in an unfitting context.

It pertains to the ecclesiastical authority to exercise without constraint its governance of sacred places (cf. canon 1213), and hence to regulate the use of churches in such a way as to safeguard their sacred character.

9. Sacred music, that is to say, music which was composed for the liturgy, but which for various reasons can no longer be performed during a liturgical celebration, and religious music, that is to say, music inspired by the text of Sacred Scripture or the liturgy and which has reference to God, the Blessed Virgin Mary, the Saints or the Church, may both find a place in the church building, but outside liturgical celebration. The playing of the organ or other musical performance, whether vocal or instrument, may „serve to promote piety or religion”. In particular they may

a. prepare for the major liturgical feasts, or lend to these a more festive character beyond the moment of actual celebration;

b. bring out the particular character of the different liturgical seasons;

c. created in churches a setting of beauty conducive to meditation, so as to arouse even in those who are distant from the Church an openness to spiritual values,

d. create a context which favours and makes accessible the proclamation of God’s Word, as for example, a sustained reading of the Gospel;

e. keep alive the treasures of Church music which must not be lost; musical pieces and songs composed for the liturgy but which cannot in any way be conveniently incorporated into liturgical celebrations in modern times; spiritual music, such as oratorios and religious cantatas which can still serve as vehicles for spiritual communication;

f. assist visitors and tourists to grasp more fully the sacred character of a church, by means of organ concerts at prearranged times.

10. When the proposal is made that there should be a concert in a church, the Ordinary is to grant the permission per mudum actus. This excludes permission for a series of concerts, for example in the case of a festival or cycle of concerts.

When the Ordinary considers it to be necessary, he can, in the conditions foreseen in the Code of Canon Law, can. 1222 par. 2, designate a church that is no longer used for divine service, to be an „auditorium” for the performance of sacred or religious music, and also of music not specifically religious but in keeping with the character of the place.

In this task the bishop should be assisted by the Diocesan Commission for Liturgy and Sacred Music.

In order that the sacred character of a church be conserved in the matter of concerts, the Ordinary can specify that:

a. Requests are to be made in writing, in good time, indicating the date and time of the proposed concert, the programme giving the works and the names of the composers.

b. After having received the authorization of the Ordinary, the rectors and parish priests of the churches should arrange details with the choir and orchestra so that the requisite norms are observed.

c. Entrance to the church must be without payment and open to all.

d. The performers and the audience must be dressed in a manner which is fitting to the sacred character of the place.

e. The musicians and the singers should not be placed in the sanctuary. The greatest respect is to be shown to the altar, the president’s chair and the ambo.

f. The Blessed Sacrament should be, as far as possible, reserved in a side chapel or in another safe and suitably adorned place (cf. C.I.C., can 938, par. 4).

g. The concert should be presented or introduced not only with historical or technical details, but also in a way that fosters a deeper understanding and an interior participation on the part of the listeners.

h. The organizer of the concert shall declare in writing that he accepts legal responsibility for expenses involved, for leaving the church in order, and for any possible damage incurred.

11. The above practical directives should be of assistance to the bishops and rectors of churches in their pastoral responsibility to maintain the sacred character of their churches, designed for sacred celebrations, prayer and silence.

Such indications should not be interpreted as a lack of interest in the art of music.

The treasury of sacred music is a witness to the way in which the Christian faith promotes culture.

By underlining the true value of sacred or religious music, Christian musicians and members of „scholae cantorum” should feel that they are being encouraged to continue this tradition and to keep it alive for the service of the faith, as expressed by the Second Vatican Council in its message to artists:

„Do not hesitate to put your talent at the service of the divine truth. The world in which we live has need of beauty in order not to lose hope. Beauty, like truth, fills the heart with joy. And this, thanks to your hands” (cf. Second Vatican Council, Message to Artists, 8 December 1965).

Rome, 5 November 1987.

Paul Augustine Card. Mayer, O.S.B.
Prefect

Virgilio Noè
Titular Archbishop of Voncaria
Secretary

Taken from:
L’Osservatore Romano
Weekly Edition in English
14 December 1987, page 6

L’Osservatore Romano is the newspaper of the Holy See.
The Weekly Edition in English is published for the US by:

The Cathedral Foundation
L’Osservatore Romano English Edition
320 Cathedral St.
Baltimore, MD 21201
Subscriptions: (410) 547-5315
Fax: (410) 332-1069
lormail@catholicreview.org

Továbbá:

https://www.catholicyyc.ca/uploads/6/5/5/7/65570685/concerts-in-churches-policy_website_1.pdf

https://canonlawmadeeasy.com/2018/07/26/when-can-a-church-be-used-for-non-liturgical-events/

When Can a Church be Used for Non-Liturgical Events?

Posted on July 26, 2018 by Cathy Caridi

Q: There are things taking place in the “sanctuary” of my parish church that I feel are inappropriate… and not in line with the teachings of the Catholic Church.

The modern worship space was built in the early 1990s….  The worship space, because it is so open, is used as an auditorium for various parish activities.  The “sanctuary” is made into a stage where the Fall Festival talent show and drawing for prizes are done, and Vacation Bible School large group activities are held each summer.  There are also monthly concerts put on by the parish music director performed in the worship space.  The altar is pushed to the back wall, along with the crucifix, and ambo.

I sent a letter to the Archbishop… as of today, I have not received a response.  Is there something in Canon Law that says that the sanctuary is a sacred place because that is where Holy Mass is celebrated and the bread and wine become the Body, Blood, Soul, and Divinity of Christ?  It concerns me that there is little reverence shown for what is supposed to be a holy place. –Eileen

A: One frequently encounters parish churches which play host to social events that can hardly be described as liturgical.  Sometimes, it seems that this practice may be an indirect result of modern church architecture, with a chapel for the Blessed Sacrament that is separate from the church itself, which is often then referred to as a “worship space.”  This type of arrangement can tend to lead to a diminution of the sense of the sacred in the main area of the church—which is, despite its contemporary architecture, still a consecrated Catholic church.

Older/more traditional parish churches, however, can also fall prey to the same sorts of issues—particularly when it comes to musical concerts, which are often held in the church proper because of its fine acoustics.  And any sort of church building, old or new, can seem the ideal location for all manner of social events involving large crowds of people, simply because of its large size.

But is any of this permitted under canon law?  Let’s see what the law tells us about Catholic church buildings, and what may—and may not—take place in them.

First of all, canon 1205 defines a term that is directly relevant to this question: sacred place.  Sacred places are those places which are intended for (1) divine worship, or (2) the burial of the faithful, and are specifically designated for this by the blessing or dedication that is prescribed in the liturgical books.  In a typical parish church like Eileen’s, a special liturgical ceremony was held back when it was first built, specifically consecrating the building for divine worship.  Thus Eileen’s church is a sacred place—and so all the canons pertaining to sacred places are to be applied to her parish church.  They include canon 1210, which holds the answers to Eileen’s questions.

Canon 1210 tells us that in a sacred place, only those things are to be allowed which serve to exercise or promote worship, piety, and religion.  The canon further explains that anything out of harmony with the holiness of the place is forbidden—but the bishop can, in individual cases, permit other uses, so long as they are not contrary to the sacred character of the place.  There’s quite a lot going on in this canon, so let’s take it apart and examine each piece.

Firstly, a sacred place (as defined in canon 1205) is supposed to be used for sacred things.  There’s nothing earth-shattering about this: a parish church is, by its very nature, intended to be used for Masses and other liturgical events like baptisms, confessions, weddings (which, as we saw in “When Can You Have a Catholic Wedding Without a Mass?” don’t always involve a Mass), Eucharistic adoration, recitation of the rosary, etc.  The same can of course be said of chapels and oratories (see “Is Every Catholic Church a Parish?” for more on this).  Catholic cemeteries are sacred places too, as is also mentioned in canon 1205, and their specific purpose is obviously to provide a resting-place for the remains of deceased Catholics.  These usages, therefore, are the norm.

But canon 1210 speaks in broader terms than these, because it tells us that events “which serve to exercise or promote worship, piety, and religion” are permitted in sacred places.  There are definitely occasions where the interpretation of this phrase can get tricky—but in general, it’s safe to assume that such things could include (among many, many other things) concerts of sacred music, if they are intended for spiritual edification; or perhaps lectures by someone describing his conversion to the faith or his missionary work, or encouraging the parish youth to consider a religious vocation.

Events like these are not of course “liturgical,” in the strict sense of the term; but assuming that their purpose is to “promote worship, piety, and religion,” canon 1210 permits them to be held in sacred places.  These sorts of things can thus take place in the parish church without obtaining permission from the diocesan bishop.

But other events can often be a bit harder to pigeon-hole.  What about graduation exercises for the parish-school students?  A graduation ceremony is, by definition, an entirely secular affair; but at a Catholic school it normally includes prayers and a final blessing, and often a priest, religious, or other Catholic leader might give an address to the graduates which could easily amount to a spiritual sermon.  If the graduation exercises are designed to emphasize the need for young Catholics to actively live their faith in the world today, or the importance of making sound moral choices in their lives to come, it’s easy to see that they can “promote worship, piety, and religion.”  But if this is less than clear, the canon requires that the local bishop first give his permission for the church to be used for such a purpose.

There are also plenty of other occasions when some might feel it would be awfully convenient to be able to use the parish church—but the law clearly forbids it altogether.  A dance recital, a rock concert, a school play on an entirely secular subject… these sorts of events cannot be held in church, period.  They are, to quote canon 1210, contrary to the sacred character of the place; and therefore not even the diocesan bishop can grant permission for them to be held in a sacred place like a parish church.

On paper, canon 1210 seems quite clear—but in real life, there’s a lot of gray area.  That’s why in 1987, the Vatican’s Congregation for Divine Worship and Discipline of the Sacraments (CDW) clarified the issue even further, by sending a letter to the presidents of all episcopal conferences and national liturgical commissions worldwide (see “Are Catholics Supposed to Abstain from Meat Every Friday?” for more on what an episcopal conference is).  The letter—which can be read here in English, starting on page 3 of the original text (page 10 of the electronic file) —focused particularly on “Concerts in Churches”; but it provides a lot of useful, general guidance on what is/isn’t permitted to take place in church, and it reaffirms the abovementioned reasons why/why not:

Churches… cannot be considered simply as public places for any kind of meeting.  They are sacred places, that is, “set apart” in a permanent way for Divine Worship by their dedication and blessing. (5)

When churches are used for ends other than those for which they were built, their role as a sign of the Christian mystery is put at risk, with more or less serious harm to the teaching of the faith and to the sensitivity of the People of God, according to the Lord’s words: “My house is a house of prayer” (Luke 19:46). (5)

The CDW’s letter rightly points out that classical music isn’t necessarily sacred music—although it might be.  The original purpose of the music and the intent of its composer are directly relevant.  Mozart’s Mass in C Minor, for example, would thus be suitable for a performance in church; his Paris Symphony would not:

The principle that the use of the church must not offend the sacredness of the place determines the criteria by which the doors of a church may be opened to a concert… the most beautiful symphonic music, for example, is not in itself of religious character.  The definition of sacred or religious music depends explicitly on the original intended use of the musical pieces or songs, and likewise on their content.  It is not legitimate to provide for the execution in the church of music which is not of religious inspiration and which was composed with a view to performance in a certain precise secular context… (8)

The letter strives to emphasize that a church should always be seen first and foremost as a place of worship—and therefore it should be clear to everyone (Catholic or not!) that any other use to which it might be put is secondary and incidental.  Therefore it’s only logical that, in keeping with canon 1210’s reference to “individual cases,” using a church for non-worship on any sort of regular, recurring basis is not allowed:

When the proposal is made that there should be a concert in a church… these concerts should be occasional events.  This excludes permission for a series of concerts, for example in the case of a Festival or a cycle of concerts. (10)

And when the church building is used for a concert or other, approved non-liturgical purpose, care is to be taken that nobody—including both the presenters and the audience—ever loses sight of the fact that this is indeed a church building:

In order that the sacred character of a church be conserved in the matter of concerts, the Ordinary [who has given permission for a concert to be held in church] can specify that:
…Entrance to the church must be without payment and open to all.
The performers and the audience must be dressed in a manner which is fitting to the sacred character of the place.
The musicians and the singers should not be placed in the sanctuary.  The greatest respect is to be shown to the altar, the presider’s chair and the ambo.
The Blessed Sacrament should be, as far as possible, reserved in a side chapel or in another safe and suitably adorned place (cf. c. 938.4). (10)

Now that we’ve seen the Church’s rules on this subject, it should be easy to assess the events that Eileen says take place in her parish church.  It is never permissible for “the Fall Festival talent show and drawing for prizes” to be held in church, and “Vacation Bible School large group activities” cannot be held there either.  Since these events are “contrary to the sacred character of the place,” not even the diocesan bishop can grant permission for them to take place in church.  One gets the unmistakable impression that at Eileen’s parish, the church building is being used for these things simply because it’s the largest indoor space available—but that is absolutely no justification for these usages.  It sounds like what is happening with the parish church is exactly what both the Code of Canon Law and the CDW letter tell us is to be avoided.

Similarly, when “the altar is pushed to the back wall, along with the crucifix, and ambo,” as Eileen describes it, this sends a clear message to everyone attending these events that the importance of these sacred objects is secondary to the talent show, prize drawings, and activities for the summer bible school.  This is, once again, diametrically opposed to the CDW’s letter, which (as we have just seen above) explicitly mandates that “the greatest respect is to be shown to the altar, the presider’s chair and the ambo.”

It seems painfully clear that Eileen’s church is, as the CDW letter puts it, being “considered simply as [a] public place for any kind of meeting,” in complete violation of the law—and this abuse needs to stop.  So when Eileen wrote to her bishop about these things, why didn’t he respond?

It was possible to see exactly what Eileen told the bishop in that unanswered letter, because she submitted a copy of it together with her question.  Unfortunately, her very valid concerns were explained far less succinctly in the letter, and were buried among many other complaints which were unrelated and far more minor.  One wonders whether a hurried bishop would even have noticed the critical issues (on my first read-through, I myself missed them completely!).  It could very well be that we have here another example of a letter to a bishop that received no response, because it was not sufficiently clear and to-the-point—a problem that was discussed in “How Can You Tell a Real Catholic Monastery From a Fake?”

If Eileen were to write another letter, describing the issues as unambiguously as she did in her email, it’s hard to imagine that it would be ignored—because the violations it describes are so blatant.  But if the unimaginable did happen, and Eileen’s bishop chose to disregard these serious abuses, the appropriate next step would be to take it to Rome.

As we’ve just seen, there are lots of special occasions when a sacred place like a church building can be used for non-liturgical purposes.  But there are set parameters for what is acceptable and what isn’t—and Eileen’s parish has clearly crossed the line.

Mikor használható a templom nem liturgikus eseményekre?

Közzétéve: 2018. július 26. Cathy Caridi

K: A plébániatemplom „szentélyében” olyan dolgok zajlanak, amelyeket nem tartok helyénvalónak… és nincsenek összhangban a katolikus egyház tanításaival.

A modern istentiszteleti tér az 1990-es évek elején épült…. Az istentiszteleti teret a nyitottsága miatt különféle plébániai tevékenységek nézőtereként használják. A „szentélyből” egy színpadot alakítanak ki, ahol az Őszi Fesztivál tehetségkutatóját és a nyeremények sorsolását tartják, valamint a Vacation Bibliaiskola nagycsoportos tevékenységeit minden nyáron. Az istentiszteleti térben havonta tartanak koncerteket, amelyeket a plébánia zeneigazgatója ad elő. Az oltár a hátsó falhoz van tolva a feszülettel és az ambóval együtt.

Levelet küldtem az érseknek… a mai napig nem kaptam választ. Van valami a kánonjogban, ami azt mondja, hogy a szentély szent hely, mert ott celebrálják a szentmisét, és a kenyér és a bor Krisztus testévé, vérévé, lelkévé és istenségévé válik? Aggaszt, hogy kevés a tisztelet az állítólagos szent hely iránt. – Eileen

V: Gyakran találkozunk plébániatemplomokkal, amelyek olyan társadalmi eseményeknek adnak otthont, amelyeket aligha lehet liturgikusnak minősíteni. Néha úgy tűnik, hogy ez a gyakorlat a modern templomépítészet közvetett eredménye lehet, hiszen magától a templomtól elkülönülő Oltáriszentség kápolnája van, amelyet gyakran „istentiszteleti térnek” neveznek. Ez a fajta elrendezés a szentség érzésének csökkenéséhez vezethet a templom fő területén – amely kortárs építészete ellenére még mindig felszentelt katolikus templom.

A régebbi/hagyományosabb plébániatemplomok azonban ugyanilyen jellegű problémák áldozataivá válhatnak – különösen, ha zenei koncertekről van szó, amelyeket jó akusztikája miatt gyakran a templomban tartanak. Bármilyen gyülekezeti épület, legyen az új vagy régi, ideális helyszínnek tűnhet mindenféle társadalmi eseményhez, ahol nagy tömegek vesznek részt, pusztán nagy mérete miatt.

De megengedi-e mindezt a kánonjog? Nézzük meg, mit mond a törvény a katolikus egyházi épületekről, és mi történhet – és mi nem – bennük.

Először is, az 1205. kánon meghatároz egy olyan kifejezést, amely közvetlenül kapcsolódik ehhez a kérdéshez: szent hely . A szent helyek azok a helyek, amelyek (1) istentiszteletre vagy (2) a hívek temetésére szolgálnak, és amelyeket a liturgikus könyvekben előírt áldás vagy felszentelés kifejezetten erre a célra jelöl ki. Egy tipikus plébániatemplomban, mint például Eileené, egy különleges liturgikus szertartást tartottak vissza, amikor először építették, és kifejezetten az istentiszteletre szentelték fel az épületet . Így Eileen temploma szent hely – és így a szent helyekre vonatkozó összes kánont alkalmazni kell plébániatemplomára. Közéjük tartozik az 1210-es kánon , amely Eileen kérdéseire tartalmazza a válaszokat.

Az 1210. kánon azt mondja, hogy egy szent helyen csak azok a dolgok megengedettek, amelyek az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlását vagy előmozdítását szolgálják. A kánon továbbá kifejti, hogy tilos bármi, ami nincs összhangban a hely szentségével – de a püspök egyedi esetekben engedélyezhet más felhasználást is, amennyiben azok nem ellentétesek a hely szent jellegével. Elég sok minden történik ebben a kánonban, szóval szedjük szét és vizsgáljuk meg az egyes darabokat.

Először is, egy szent helyet (az 1205. kánonban meghatározottak szerint) szent dolgokra kell használni. Nincs ebben semmi megdöbbentő: a plébániatemplom természeténél fogva szentmisék és egyéb liturgikus események, például keresztelők, gyóntatások, esküvők lebonyolítására szolgál (amit láttunk a „Mikor lehet katolikus esküvő nélkül). a szentmise? ” nem mindig jár szentmisével), eucharisztikus szentségimádás, rózsafüzér elmondása stb. Ugyanez mondható el természetesen a kápolnákról és oratóriumokról is ( erről bővebben lásd: „ Minden katolikus templom plébánia? ”) . A katolikus temetők is szent helyek, ahogy az 1205-ös kánon is említi, konkrét céljuk nyilvánvalóan az elhunyt katolikusok földi maradványainak nyughelye. Ezért ezek a szokások a szokásosak.

Az 1210. kánon azonban ezeknél tágabb értelemben beszél, mert azt mondja nekünk, hogy „az istentisztelet, a jámborság és a vallás gyakorlására vagy előmozdítására szolgáló” események megengedettek a szent helyeken. Minden bizonnyal vannak olyan alkalmak, amikor ennek a kifejezésnek az értelmezése trükkös lehet – de általánosságban nyugodtan feltételezhető, hogy ilyenek lehetnek (sok-sok egyéb mellett) a szakrális zenei koncertek, ha azok spirituális építkezést szolgálnak; vagy esetleg valaki előadása, amelyben leírja a hitre való áttérését vagy missziós munkáját, vagy a plébániai fiatalokat vallásos hivatás megfontolására buzdítja.

Az ehhez hasonló események természetesen nem „liturgikusak”, a szó szoros értelmében; de feltételezve, hogy céljuk „az istentisztelet, a jámborság és a vallás előmozdítása”, az 1210. kánon megengedi, hogy szent helyeken tartsák őket. Ilyen dolgok tehát a plébániatemplomban az egyházmegye püspökének engedélye nélkül történhetnek.

Ám más eseményeket gyakran nehezebb megcsinálni. Mi a helyzet az érettségi gyakorlatokkal a plébániai iskolások számára? A diplomaosztó definíció szerint teljesen világi ügy; de egy katolikus iskolában ez általában imát és végső áldást foglal magában, és gyakran egy pap, vallási vagy más katolikus vezető beszédet tarthat a végzősöknek, ami könnyen felér egy lelki prédikációval. Ha az érettségi gyakorlatok célja, hogy hangsúlyozzák annak szükségességét, hogy a katolikus fiatalok aktívan éljék meg hitüket a mai világban, vagy hogy fontos erkölcsi döntéseket hozzanak az elkövetkező életükben, akkor könnyen belátható, hogy „előmozdíthatják az istentiszteletet, a jámborságot, és a vallás.” De ha ez kevésbé egyértelmű, a kánon megköveteli, hogy a helyi püspök először adja meg az engedélyt a templom ilyen célra történő használatához.

Rengeteg más alkalom is van, amikor egyesek úgy érezhetik, hogy borzasztóan kényelmes lenne a plébániatemplom használata – de a törvény egyértelműen tiltja. Egy táncest, egy rockkoncert, egy iskolai színdarab egy teljesen világi témában… ilyen rendezvényeket nem lehet templomban tartani, pont. Ezek az 1210. kánont idézve ellentétesek a hely szent jellegével; és ezért még az egyházmegyés püspök sem adhat engedélyt arra, hogy olyan szent helyen tartsák őket, mint plébániatemplom.

Papíron a canon 1210 teljesen egyértelműnek tűnik – de a való életben sok a szürke terület. Ezért 1987-ben a Vatikáni Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmezési Kongregáció (CDW) még jobban tisztázta a kérdést azzal, hogy levelet küldött az összes püspöki konferencia és nemzeti liturgikus bizottság elnökének világszerte (lásd: „Tartózkodjanak-e a katolikusok Hús minden pénteken? ”, hogy többet megtudjon arról, mi a püspöki konferencia). A levél – amely itt olvasható angolul, az eredeti szöveg 3. oldalán kezdődik (az elektronikus fájl 10. oldala) – különösen a „Koncertek a templomokban”-ra összpontosított; de sok hasznos, általános útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy mit szabad/nem szabad a templomban megtartani, és megerősíti a fent említett okokat, miért/miért nem:

A templomok… nem tekinthetők egyszerűen nyilvános helyeknek semmiféle találkozóhoz. Ezek szent helyek, vagyis odaadásukkal és áldásukkal tartósan „elválasztják” őket az istentiszteletre. ( 5 )

Ha a templomokat más célokra használják, mint amelyekre építették őket, veszélybe kerül a keresztény misztérium jeleként betöltött szerepük, ami többé-kevésbé súlyosan károsítja a hittanítást és Isten népének érzékenységét. , az Úr szavai szerint: „Az én házam az imádság háza” (Lk 19,46). ( 5 )

A CDW levele helyesen mutat rá arra, hogy a klasszikus zene nem feltétlenül szakrális zene – bár lehet, hogy az. A zene eredeti célja és a zeneszerző szándéka közvetlenül releváns. Mozart c-moll miséje így például alkalmas lenne templomi előadásra; Párizsi szimfóniája nem:

Az az elv, hogy a templom használata nem sértheti a hely szakralitását, meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján a templom ajtaját ki lehet nyitni egy koncertre… a legszebb szimfonikus zene például önmagában nem vallásos jellegű. A szakrális vagy vallásos zene meghatározása kifejezetten a zeneművek vagy dalok eredeti szándékolt felhasználásától, valamint tartalmuktól függ. Nem jogos előírni a nem vallási ihletésű zene templomi kivégzését, és amelyet egy meghatározott világi kontextusban történő előadás céljából komponáltak… ( 8 )

A levél igyekszik hangsúlyozni, hogy a templomot mindig mindenekelőtt istentiszteleti helynek kell tekinteni – és ezért mindenkinek (katolikusnak vagy sem!) világosnak kell lennie, hogy bármilyen más felhasználási terület másodlagos és mellékes. Ezért logikus, hogy az 1210-es kánon „egyedi esetekre” való hivatkozásával összhangban a templom rendszeres, visszatérő használata nem megengedett:

Amikor elhangzik a javaslat, hogy legyen koncert a templomban… ezek a koncertek alkalmi rendezvények legyenek. Ez kizárja a koncertsorozatok engedélyezését, például egy fesztivál vagy egy koncertciklus esetében. ( 10 )

És amikor a templom épületét koncertre vagy más, jóváhagyott, nem liturgikus célra használják, ügyelni kell arra, hogy senki – beleértve az előadókat és a közönséget is – soha ne tévessze szem elől azt a tényt, hogy ez valóban egyházi épület:

Annak érdekében, hogy a templom szakrális jellege megmaradjon a koncertek terén, az ordinárius [aki engedélyt adott a koncert megtartására a templomban] előírhatja, hogy: …
A templomba való belépésnek térítésmentesnek és mindenki számára nyitva kell lennie. .
Az előadóknak és a közönségnek a hely szakrális jellegéhez illően kell öltözniük.
A zenészeket és az énekeseket nem szabad a szentélyben elhelyezni. A legnagyobb tisztelet az oltár, az elnöki szék és az ambó iránt.
Az Oltáriszentséget lehetőség szerint egy mellékkápolnában vagy más biztonságos és megfelelően feldíszített helyen kell fenntartani (vö. 938,4 c. ). ( 10 )

Most, hogy láttuk az egyház szabályait ebben a témában, könnyen felmérhetjük azokat az eseményeket, amelyek Eileen szerint a plébániatemplomában játszódnak. Soha nem megengedett, hogy az „Őszi Fesztivál tehetségkutatóját és nyereménysorsolását” a templomban tartsák, és a „Vakációs Bibliaiskola nagycsoportos foglalkozásait” sem lehet ott tartani. Mivel ezek az események „ellentétesek a hely szent jellegével”, még az egyházmegyés püspök sem adhat engedélyt arra, hogy a templomban lezajlják őket. Az embernek az az összetéveszthetetlen benyomása támad, hogy Eileen plébániáján a templom épületét használják ezekre a dolgokra, pusztán azért, mert ez a rendelkezésre álló legnagyobb belső tér – de ez egyáltalán nem indokolja ezeket a használatokat. Úgy hangzik, ami a plébániatemplommal történik, pontosan az, amit a Kánonjogi Kódex és a CDW levél is el kell kerülnünk.

Hasonlóképpen, amikor „az oltárt a hátsó falhoz tolják, a feszülettel és az ámbóval együtt”, ahogy Eileen írja le, ez egyértelmű üzenetet küld mindenkinek, aki részt vesz ezeken az eseményeken, hogy ezeknek a szent tárgyaknak a fontossága másodlagos a tehetségkutató műsorban. , nyereménysorsolások és tevékenységek a nyári bibliaiskolához. Ez ismét szöges ellentétben áll a CDW levelével, amely (mint fentebb láttuk) kifejezetten kimondja, hogy „a legnagyobb tisztelet az oltár, az elnöki szék és az ambó iránt”.

Fájdalmasan egyértelműnek tűnik, hogy Eileen egyházát, ahogy a CDW levele fogalmaz, „egyszerűen mindenféle találkozó nyilvános helyének tekintik”, teljes mértékben megsérti a törvényt – és ennek a visszaélésnek véget kell vetni. Tehát amikor Eileen írt a püspökének ezekről a dolgokról, miért nem válaszolt?

Pontosan látni lehetett, mit mondott Eileen a püspöknek abban a megválaszolatlan levélben, mert kérdésével együtt benyújtotta annak másolatát. Sajnálatos módon a levélben sokkal kevésbé tömören magyarázták el a nagyon jogos aggodalmait, és sok más panasz közé temették, amelyek nem kapcsolódnak egymáshoz, és sokkal kisebbek voltak. Az ember elgondolkodik, vajon egy sietős püspök észrevette volna-e egyáltalán a kritikus kérdéseket (az első átolvasásomnál nekem is teljesen hiányoztak!). Nagyon könnyen lehet, hogy van itt egy másik példa egy püspöknek írt levélre, amelyre nem kapott választ, mert nem volt kellően világos és lényegre törő – ez a probléma a „Hogyan mondhatsz el egy igazi katolikus kolostort” című részben. Egy hamisítványtól? ”

Ha Eileen újabb levelet írna, amelyben olyan egyértelműen leírná a problémákat, mint az e-mailjében, nehéz elképzelni, hogy figyelmen kívül hagynák – mert a benne leírt jogsértések olyan nyilvánvalóak. De ha az elképzelhetetlen megtörténik, és Eileen püspöke úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja ezeket a súlyos visszaéléseket, a következő megfelelő lépés az lenne, hogy Rómába vigye.

Ahogy az imént láttuk, nagyon sok különleges alkalom van, amikor egy szent hely, például egy templom épülete nem liturgikus célokra használható. De vannak meghatározott paraméterek arra vonatkozóan, hogy mi elfogadható és mi nem – és Eileen plébániája egyértelműen átlépte a határt.